Álmokból szőtt valóság

699 Ft*

Barangoljon az álmok és a valóság határvidékén karácsonyi díszköteteinkkel!

Babits Mihály A gólyakalifa című regénye és Krúdy Gyula Szindbád-novelláinak új válogatása várja a Libri díszkötetsorozatában. Vásároljon könyvesboltjainkban vagy webáruházunkban 9 000 Ft értékben, és válasszon egyet karácsonyi díszköteteink közül 699 Ft-ért! 12 000 Ft feletti vásárlás esetén pedig mindkét könyv az öné lehet!

Ajánlatunk 2021. november 1-től a készlet erejéig érvényes. Promóciós szabályzat

babits mihaly
Babits Mihály

A gólyakalifa

Freudizmus, pszichoanalízis, misztikum, az álmok világa – a megbomlott értelem és a felbolydult lélek problémája különösen izgatta a 20. század első évtizedeinek emberét. Babits is erre a témakörre fűzte fel első, és mindmáig legismertebb regényét, A gólyakalifát, mely a személyiséghasadás, a kettős (vagy többes) személyiség irodalmi feldolgozásának világirodalmi rangú darabja lett. A lélektani műben a nagy reményű úrifiú, Tábory Elemér és a nyomasztó sorsú alteregó zaklatott életét követhetjük nyomon – e misztikus világban szorongatóan fonódik egymásba valóság és álom, a kínzó éjszakák mindinkább elsötétítik a nappalok fényét.

Az életem olyan volt, mint egy álom, és az álmaim olyanok, mint az élet.

Babits Mihály

(1883–1941)

A 20. század első felében aktív költőgeneráció szinte minden tagját fűzte valamilyen szál a Nyugat című irodalmi laphoz, Babits Mihály neve azonban gyakorlatilag elválaszthatatlan volt tőle. Munkatársként részt vett a lap 1908-as alapításában, majd tulajdonos-főszerkesztője lett, 1941-ben bekövetkezett halála után pedig a folyóirat azonnal megszűnt. A szerkesztőségben betöltött vezető szerepe, gyémánttisztaságúra csiszolt költészete, jelentős műfordítói munkája (például Dante Isteni színjátéka) és irodalomszervező tevékenysége kora egyik legfontosabb kulturális szereplőjévé tette Magyarországon.

Krúdy Gyula

Szindbád,
az álmok hajósa

Az Ezeregyéjszaka meséi Krúdy Gyula egyik kedvenc olvasmánya volt, innen emelte ki Szindbád, a hajós alakját, és helyezte át a monarchia végnapjainak ma már talán különösnek ható világába, „a boldog békeidőkbe”. Persze ekkor is volt bőven boldogtalanság és békétlenség, az I. világháború által széttépett polgári idill azonban még a mindennapok részét képezte. Krúdy Szindbádja nem kikötőről kikötőre, hanem az általa szeretett és őt szerető lányok, nők és asszonyok között jár, hol kifogástalan modorú udvarlóként, hol részvéttelen gazemberként, hol a múlt utcáit járó kísértetként, hol pedig puszta álomképként.

krudy gyula
Mégis, mit szeretett Szindbád? Szerette a nők lábát s a hófúvásos időjárást.

Krúdy Gyula

(1878–1933)

A modern magyar próza egyedülálló, kiemelkedő alakja. Stílusával és időszemléletével sok szempontból megelőzte korát; a régi idők hangulatainak felidézését romantikus, majd egyre realisztikusabb nosztalgia, melankólia, olykor irónia hatja át. 18 éves korában költözött a fővárosba, ahol fokozatosan a város éjszakai életének ikonikus alakjává vált, legendák szóltak bohém életviteléről, a nőkhöz, a borhoz és a finom falatokhoz fűződő bensőséges kapcsolatáról. De nemcsak a város ismerte meg őt, ő is megismerte a várost: írásainak sokasága szolgál a századelő Budapestjének érzékletes korrajzaként. Mindössze 54 évet élt, mégis közel 60 regényt és több ezer elbeszélés fűződik a nevéhez.

kepeslapok

Álomképek

Válogasson a díszköteteink illusztrációiból készült képeslapok közül!

Részletek
Könyvek a fa alá

Könyvek a fa alá

Érdekel
Karácsonyi készülődés

Karácsonyi készülődés

Érdekel
Szavakból díszek

Szavakból díszek

Érdekel
Mesés könyvek az ünnepekre

Mesés könyvek az ünnepekre

Érdekel

Hallgasson bele az új könyveink egyikébe

Kapcsolódó cikkek a Libri Magazinon

„Legtöbbet persze a nők álmodják” – Szindbád, az álmok hajósa

Tovább a magazinra

Ha ez nem lesz karácsonyi slágerkönyv, akkor semmi

Tovább a magazinra

I.

Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz. Lassan, biztosan múlik az éj. Majd egyszer csak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé. Akkor megtörténhetik velem akármi.

Össze akarom állítani életem aktáit, mielőtt még egyszer elaludnék.

Mindenről pontos jegyzeteim vannak. Az életem olyan volt, mint egy álom, és az álmaim olyanok, mint az élet. Az életem szép volt, mint egy álom; ó, bár lett volna az életem szerencsétlen, és az álmaim lettek volna szépek!

…Tizenhat éves koromban kezdődött.

Különösségek voltak azelőtt is. De egyáltalán nem feltűnő dolgok: tiszta gyerekességnek lehetett őket tartani. Például a tislérrel. Mindennap a tislér mellett jártam el iskolába menet. Sokszor megálltam a szűk ablak előtt. Ez a sötétnek látszó műhely lassanként a rejtelmek színhelye lett fantáziámban. Minden ok nélkül elképzeltem magamnak, hogy ott, a jámbor tislérség örve alatt nagy gonosztevők, pénzhamisítók, talán gyilkosok is manipulálnak, vagy ártatlan fiúkat kínoznak… olyanokat, mint én. Sőt, ezt a hitemet valahogy néhány pajtásomra is rászuggeráltam, úgyhogy egy valóságos doktor holmesi titkos társaságot alapítottunk ennek a rejtélynek a kikutatására. A társaság, mint a rejtély is, magától megszűnt, de én továbbra is mindig érthetetlenül megborzongtam, valahányszor enyvszag csapott meg az asztalosműhely ablakából, mintha ismerős illat volna ez, mintha ilyen műhelyben éltem és szenvedtem volna magam is sokáig.

Pedig úrifiú voltam, gazdag fiú, és a legjobb tanuló a gimnáziumban.

Volt aztán két iskolatársam, akikhez nagyon különös érzelem fűzött.

Általában nagy fölényben voltam a társaim fölött. Szerettek, bámultak, mert szép voltam és ügyes fiú, okosabb és erősebb is, mint ők, mert szép ruhában jártam, és mindig volt zsebpénzem, és főleg mert csöppet sem törődtem velük, és egyáltalán nem tulajdonítottam értéket a barátságuknak. Valóságos Sonntagskind voltam; kényeztettek, örült, akire mosolyogtam, gyönyörködött, aki csak rám nézett, és én legkisebb koromtól a szeretetnek ily bőségében fürödve, egyáltalán nem ismertem a szeretet értékét, mindenkivel kedves voltam, de senkivel sem gondoltam valami nagyon. Annál többet gondoltak velem: féltékenyen kapaszkodtak a karomba, és például a görnyedt, csöndes Horváth Iván valósággal szerelmes volt belém.

Őt még csak eltűrtem, mert feljebb járt nálam, és okos fiú volt, filozofáltam vele, francia könyveket adtam neki kölcsön, és néha számonkértem:

– Még mindig csak tizenöt lapot olvastál?

Tudtam, hogy csak azért tanul franciául, hogy előttem szégyenben ne maradjon.

– Könnyű neked – panaszkodott ilyenkor. – Te már kiskorodban tanultál a bonne-tól.

– Ugyan mit tanul az ember a bonne-tól? Muszáj legalább néhány könyvet végigszótározni.

Nagyon szerettem a könyveket. Érteni akartam mindent, tudni mindent, bejárást biztosítani az eszemnek mindenhova. És megvetettem a többieket, akiknek ilyen vágyaik nem voltak. Megértettem, természetesnek vettem a bámulatukat, de azért terhemre voltak. Éreztem, hogy fájdalmat okozok annak, akivel közönyös vagyok, akinek az érzelemnyilvánításait nem jutalmazom; s közönyöm és vidám fölényem csak annál nagyobb lett. Nem volt bennem rosszakarat, sőt képes voltam minden gyengédségre és szeretetre, de erős voltam, és gyengédségem nem akart testvére lenni a gyengeségnek.

Mégis volt kettő a társaim közül, akikkel szemben gyengének éreztem magam.

Mind a kettő egész közönséges, ostoba fiú. Hódi Karcsi mindig szélesen kacagott, én mindig zavarba jöttem, és úgy éreztem, mintha énrajtam kacagna. Sehogy se tudtam leküzdeni ezt a kellemetlen érzést, megmagyarázni még kevésbé. De hisz minden ember megfigyelhet önmagán ilyeneket, senkinél sem nyernek azok oly értelmet, mint nálam.

A másik volt Fazekas. Ez a nagy, kelletlen legény egy kocsmárosnénál kvártélyozott, borbélysegédes frizurát viselt, poros, lógó, fekete ruhában járt, és sápadt volt mindig. Rossz érzések szálltak meg, ha ránéztem, mintha valami rosszra emlékeztetett volna.

Sok minden olyan volt, mintha valami iszonyú dolog lenne valahol, az emlékezetem mélyében – valami, ami mindjárt más színben mutatná az egész világot –, csak nem tudtam, hogy mi.

De azért diák voltam én is, egyformán boldog a labdatéren, a tánciskolában és a könyveim közt: még vidám, játszó gyermek, és máris egy kis komoly filozóf. Szerettem a matematikát, mindent, ami nehéz és szigorú, ahol fiatal eszemnek korrekt élességét ragyogtathattam önmagam előtt. A tanáraim megbecsültek, sőt egy kicsit ők is úgy voltak velem, mint a társaim. Mind főleg előttem akartak jó színben feltűnni, előttem restelltek minden tudatlanságot, gyengeséget, szinte féltékenyek voltak rám, kit szeretek és tisztelek jobban. Sőt, tekintély voltam előttük: Köbgyök Miska engem szólított fel, ha valamit maga sem tudott tisztán. – És így múltak az évek.

És tizenhat esztendős koromban…

Hatodikat végeztem, épp majálisunk volt. Korán keltem, szaladtam nézni, szép idő van-e. Csodálatosan emlékszem erre a reggelre. Leírom – leírom az egész napot –, hogy lássa az olvasó, miből – milyen életből ébredtem a rémre. Aranyos nap volt, lombos, friss világ a nagy veranda kockás üvegfalain át. Ezüst szikrák, halványfriss tűujjak a fenyőn, gomolyodó hólabdavirágok. Minden virágra emlékezem. Hogyan pompázott az orgona! Volt aztán egy bokor, amit mi gyerekek csak bogyónak híttunk, mert fehér hólyagos bogyói voltak, a sarkunkkal pattantottuk szét mindig a földön. Ez apró fürtös, rózsaszínű virágokat hajtott, és keresztül-kasul belepték a méhek, és az egész bokor zengett, mint egy templomi orgona.

Nyitva volt néhány üvegtábla, és én hallottam mindent. A méheket, a darazsakat, amint felcsaptak a bogyóbokorból, hirtelen, mint a csomóból kibomlott húr vége, és merész, zengő ívben kikanyarodtak a vasrács fölött az utcára, odacsalta az akácvirág mézes illata. Hallottam a madarakat is, csipogást és csacsogást ezerfélét, minden hangos volt és eleven. A rigók voltak ám jókedvűek! Fel-felkurjantak és visítottak, mint a legények a csárdában, és én, gyerek, meg nem álltam, közibük kiáltottam magam is:

– Huncut a bíró! Huncut a bíró!

Csupa nevetés volt ez a zöld világ. Fütty, fütty és kacaj. A napsugár ingó foltjai szerteszét a sűrű lomb között, mint a nevetés apró gödrei az arcon. Én meg nevettem a boldogságtól, hogy a majálisra ilyen szép idő van. Egy szép szürke galamb ült a nyitott ablakra, és én odalopóztam megfogni. De elröpült, leszállt az udvarra, és nyakát ingatva kimérten lépkedett a földön.

Ekkor bejött Mariska, hozta a reggelit. A frissen pörkölt kávé ingerlő illata beáradt. Mariska menyecskésen hátrakötött keszkenővel jött, mosolygott nagyon.

– Elkésik az ifiúr. Még fel sincs öltözve.

Szaladtam vissza, az új ruhát keresni se kellett, már kikészítve várt.

Milyen jó, ha az embernek külön szobája van! Milyen pompás a hideg víz így reggel, hirtelen! Mily nagyszerű a tiszta fehérnemű hűvös érintése! Mégis jó, hogy így gondoskodnak az emberről! Vajon lesz-e bögretörés a majálison?

Hirtelen nyílt az ajtó, benézett az édesanyám, és én, az ágyamon ülve, amint éppen friss inget akartam felvenni, éreztem, hogy olyanféle mozdulatot teszek, mint a meglepett őzike. Oly szép, fiatal, elegáns asszony volt az anyám, hogy én szégyelltem előtte öltözködni. A cseléd előtt pedig nem szégyelltem. De amikor megláttam azt a szép, nemes arcot, amelyhez, mondják, egészen hasonlít az enyém, azt az előkelő termetet drágaszép pongyolában; úgy huzakodtam a paplan alá, mint a csiga a házába.

Lehajlott, meg akarta csókolni a homlokomat, amire én ijedten iparkodtam ráhúzni a takarót.

– Látott már az ember ilyen gyereket? Szégyelli magát az édesanyja előtt.

Amint kiment, gyorsan szedtem a ruhákat, felpattantottam az ajtót, gőzölgött a kávé, a fehér abrosz mögött állt a nenne, és kiosztotta a tejszínt.

Minden emberi lény között talán őt szerettem legjobban. Édesapámnak az idősebb nővére volt; nem ment soha férjhez, és ott lakott nálunk. Nekem úgy tűnt fel mindig, mintha ezüstből volna. Kis fején a haja csalódásig ezüst; az arca oly finom, gyengéden fehér arcszínével, diszkréten fénylő mosolyával, mint ezüst filigránmunka; és mosolya fénye az ezüst fénye volt, és hangjánál tisztább ezüstcsengést sohasem hallottam. De a legezüstösebb a lelke volt, és a hangja a lelke csengése, mosolya lelke fénye. Nekem úgy tetszik, mintha még neve is, ahogyan otthon híttuk, a nenne szó ellenállhatatlan, halk, ezüst fények és csengések képzetét idézné fel, csak rágondolva is. Alig véltem, hogy a kortól volna fehér a haja; fiatal volt és finom és bájos; ezüstösen született talán, mint valami tündér; nem is képzeltem máshogy a tündéreket, mint amilyen ő volt, ott, a tiszta abrosz, a friss tejszínhab és a reggeli naptól csillogó ezüstkanalak mögött.

Már a kertben sétáltak a lányok, a húgom, a tízéves Bözsike és a másik, a vendég Böske, az unokatestvérem, egy tizenhét éves vidám, csinos lányka. Az apám, az még aludt; de megígérte, hogy majd ő is kijön a majálisra, és a tanárok is számítottak rá, a városnak egyik fő előkelőségére. Nekem, szüleim büszkeségének, szépnek kellett lennem és tisztának, és édesanyám a lépcsőn még egyszer műértő szemlét tartott a toalettemen, és ott állt mögöttem Mariska a ruhakefével, és ott állt az öreg Vivi dada, akiről még fogok majd beszélni. A nenne pedig így szólt:

– Lányok, vágjatok egy szál rózsát, és tűzzétek ki az Elemér gomblyukába, hogy szép legyen.

Böske, a nagy Böske, tűzte a gomblyukamba a rózsát, és én egész közel állva néztem, mily szép az arca, aztán köszönetül egy tánclépéssel ügyesen előreágaskodva, hirtelen arcon csókoltam: tetszett ez neki, de azért mindig méltatlankodva igazította utána a haját. Én nevettem, egészséges, gyermeki huncutsággal.

Ilyen volt ez a méhzümmögéses, napsütéses reggel. Cézár is rám ugrált, a kedves kiskutya, alig védelmezhettem a szép ruhámat. Mindenki a kapuig kísért, és utánam néztek, és én büszkén, tisztán, rózsásan mentem a majálisra.

Így emlékszem mindenre: így tudnám leírni az egész napot. A gyülekezést az iskolaudvarban, azt az ígéretes, terhes zsongást, mely mint a színházi zsongás az előadás előtt, mint az új könyvek friss nyomtatásszaga, ingerelte lelkem. A pajtásaimat, akik feszesek és furcsák voltak, kimosdatva és új ruhában, mintha meghámozták és becsomagolták volna őket, látszott rajtuk, hogy most egy napra kimennek az iskolából az emberek közé; mint a fókák, mikor kijönnek a vízből. A tanárokat: Köbgyök Miskát, aki véres tekintélyének egész reggeli súlyával ácsorgott közöttünk. Krug Ernő tanár urat, aki a majálist rendezte: ez volt élethiúsága, évi fő eseménye életének: az év egyik felében készült rá, másikon át dicsőségében sütkérezett. A lobogót, melyet édesanyám ajándékozott az intézetnek: ő volt a zászlóanya. Az indulást: de jó az: indulni! Menni a mezőkön! Az Isten napja éget, hónunk alját izzadság hűsíti, a cigány szól, holnap szünet; ki gondol a latinleckére? Megyünk.

– Nagyszerű erdő ez! – kiáltott Révi Pista, aki még Verne-könyveket olvasott, és mindig polipokról meg búvárharangokról beszélt. – Ilyenekben lesnek a cowboyok.

Leírnám az egész majálist, a játékokat: volt ám bögretörés! És kötélhúzás! És zsákfutás! Hogy ügyetlenkedett a Krausz! És aztán fél óráig iparkodott az ügyetlenségét helyredisputálni. Sőt Kákay Náci tanár úr, akinek pedagógiai elve volt „a gyermekek játékaiba vegyülni”, maga is szétütött egy köcsögöt. Én ügyes voltam mindenben és boldog, egy nagy boldogság apró részese: odaadó lelkem szinte beleveszett a játszó zsivajba. Gyermeken gyakran megesik, hogy nem érzi magát. Néha, pajtásaim közt ülve a padban eltűnődtem: miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos kis testhez? Mért nem a szomszédoméhoz? – De most, nem gondolva semmit, boldogan olvadt lelkem a sokaság lelkébe.

Boldog, boldog nap volt. És ezen a napon kellett megtudnom mindent!

Szökés a nőktől (Tájékoztatás)

A hajós életéből következnek itt történetek, amelyeket fiatal nők és ifjak itt-ott tán hitetlenkedve olvasnak. Ó, majd megismernek ők is mindeneket; csodákat, amelyeknek létezéséről fogalmuk sincsen a fiatalkorban; a nők kimondhatatlan jóságát, midőn az ágy szélén üldögélve hosszú hajukat fésülik, és oly szent szerelemmel, megadással szólnak a férfiúhoz, hogy élete végéig biztonságban érezheti magát; és nők gazságát, midőn csak ökölbe lehet szorítani a kezet, megfenni a kést, a kardokat, felporozni a pisztolyt, vérrel áldozni, vérbeborult szemmel felébredni, és jajgatva, kezet, párnát harapdálva elaludni…

Szindbád a másvilágon sokszor csodálkozott, hogy egyetlen nőt sem ölt meg életében. Midőn a kocsi elment vele a vidékről, ahol a nők hatalma megszűnik, a hintóból visszanézett, és többnyire imádkozó, jóságos nőket látott maga mögött.

„Mégis furcsa – gondolta magában –, hogy a nők inkább jól viselik magukat, mint rosszul. Szegénykék mindenüket ideadták, amivel pillanatnyilag rendelkeztek, a csókjukat, az álmukat, a sóhajtásukat, és belopták nevem esti imádságukba – csodálkozhattak is odafent, hogy mennyi öreg apa és édesanya meg apró gyermek nevével együtt szállott fel a Szindbád neve... Jók voltak, szegénykék, és az ifjúságot ezentúl arra oktatja Szindbád, hogy tisztelje a nőket, mint a virágokat, mint furcsa, gyenge, sokszor kifosztott, megcsalt, megkínzott lényeket... Mily meghatók ők, hogy bármennyit csalódtak, bármennyit sírtak, keseregtek: életük végéig sohasem tudnak máson odaadó komolysággal gondolkozni, mint a szerelmen. A szerelem nekik minden: levegőjük, szomjúságuk, csodálkozásuk. Mintha egy létező, megfogható valami volna a szerelem, úgy beszélgetnek róla. – Igaz, hogy ezután nyomban a divat következik a nők gondolatvilágában.”

„Isten áldjon meg benneteket, drága jó nők, asszonyok és szüzek, grófnék, kereskedőnék és félbolond zsidónék, akik remegő ajakkal, hitetlen mosollyal, de vágyakozó, elámult szívvel hallgatták, ha Szindbád jókedvébe, halkított hangon, mintha csak a maga mulattatására tenné: telehazudta a fejeket, a lelkeket, a szíveket hangulatokkal, színekkel, elgondolkozásra való szavakkal... Olykor ablakon ugrott ki elátkozott kastélyokból, és hazamenet egy másik nőért sírt. Máskor szinte kábultan, az arató mit sem látó szemével járt közöttük, egyformán nyúlt a tearózsa után és az útszéli bogáncsért, és reggelre elfelejtette a neveket – elfelejtette hangjukat, amelybe szinte egész életüket öntötték –, elfelejtette végtelen önfeláldozásukat, a veszélyeket, amelyeknek magukat alávetették, és különös, drága esküvésüket, amelyet egy szent barát gyakorlottságával vett ki Szindbád belőlük. Mind megesküdtek boldogan a szerelmi órában... Igazán mindegy, hogy volt-e egyetlenegy is, aki megtartotta esküvését? És, ó, hányszor kínálták ékszereiket, pártfogásukat, jövő életüket.”

– Holnap újra látjuk egymást –, mondták, holott Szindbád már becsomagolt az utazásra.

– Elhozom a gyermekeim arcképét legközelebb – ígérték, midőn már másik nő várt a hajósra egy állomáson.

– Most már sohasem hagyjuk el egymást – vélekedtek.

Pedig a vitorlákat már kifeszítették, és Szindbád csak a kedvező szelet várta.

Mit szerettek?

Szerették a jó bánásmódot.

A legtöbb nővel jósággal, szelíden, gyermek módjára kell bánni, bolondságaikat helyeselni, kicsinyességüket nagyszerűnek találni, az új ruhát észrevenni; nyert ügyed van, ha a legkisebb új szalagot megdicséred. Csodálatos, hogy éppen a legokosabb nők, akik magukat „üzletasszonynak” is szokták nevezni, mily könnyen beleegyeznek abba, hogy a férfiak el vannak ragadtatva az új cipőjüktől!

Szerették a szép szavakat.

Szerették a zenét, a virágot, az érzékeny sétákat, könnyes órákat, fájdalmas elbúcsúzásokat; szerettek minden kis eseményt, amely mindennapi, megszokott életmódjukban egy percre megállította az óramutatót.

Szerették az önfeláldozást.

Hisz sok nő sértésnek veszi, ha a férfiú nem fenyegetőzik azzal, hogy majd felköti magát az ablaka alatt egy fára. És a gazdag nők csaknem jobban örvendenek az apró ajándékoknak, mint a szegények, a reászorultak.

Szerették a „vőlegény” szót, szerették a „szerető” szót – szerettek sírig tartó szövetségre lépni nyomban az első találkozáskor, és egészen bizonyos, hogy nem gondoltak komolyan arra, hogy valamikor vége lesz a szerelemnek. Szerették a szép, hosszú leveleket – és bár gyakran nem olvasták végig, megsértődtek, ha a levél nem volt elég terjedelmes. Szerették, ha szerelmi jelvényeiket: hajszálakat, harisnyakötőket, zsebkendőket, imakönyveket, hajtűket, cipőket, zsüp­ponokat, gyűrűket, apró kis cédulákat, vasúti jegyeket, hervadt virágokat, szalagocskákat, emlékezetes faleveleket, fátyolokat, együtt talált patkószegeket, arcképeket, pénzdarabokat, süteménymaradványokat, kavicsokat, cigarettacsutkákat, gombokat, ingeket, könyveket, fűző­zsinórokat, üres gyufaskatulyákat megőrizték a férfiak. Ah, egy nő, aki nagyon jó volt Szindbádunkhoz, és vagyona kezelésével megbízta, tanácsait pénzügyekben megfogadta, ékszeresdobozát Szindbádnál elhelyezte, sőt válópere titkos iratait is a hajós őrizetébe adta: a szerelem végeztével elszámolást semmiről nem kért, csak Az Est egy példányáról, amelyre Bécs és Budapest között a vasúti kocsiban furcsa dolgokat rajzolt az előkelő hölgy, amilyent utcagyerekek szoktak rajzolni krétával magányosan álló házak falára. Nyugtalan, álmatlan, boldogtalan volt, míg a régi újságpéldány elő nem került. „Látja? Ennyire szerettem én magát!” – mondta fájdalmasan, és a gyertya lángjánál körömfeketényi darabokra égette a hírlapot.

Szerették a háziasságot.

Szindbád egy drága hölgynek nagy örömet okozott, midőn megtanult tőle harisnyát kötni. Más hölgyek viszont sugároztak a boldogságtól, ha Szindbád egy szeget vert be a képráma alá, lakatosmunkát végzett a ház körül, és falun korán felkelt, hogy a fejés rendben történt-e? Voltak hölgyek Szindbád régi ismeretségei között, akik mindent megbocsátottak, ha a hajós a hentesnél néhány hatosért füstölt húst vásárolt a gazdag, bőséges vacsora pótlásához. Mások egy szobában bezárva tartották a hajóst, földszinten, csendben, rejtegetve, és boldogan aludtak az emeleten.

És szerették a rendet. Szerették összeírni Szindbád adósságait, komolyan, összeráncolt homlokkal gondolkoztak, hogy lehetne az adósságokat megszüntetni. „Majd meglátja, mily gyönyörű a nyugodt élet!” – mondták különösen az érettebb nők, akik azt akarták elhitetni a hajóssal, hogy csupán a lelkükkel szeretnek. Ah, ezek a lelki szerelmek mindig nagyon mulattatták Szindbádot! Lehajtotta a fejét, magában mosolygott, csendesen várt, hogy mit is akarnak vele az asszonyok? Eltiltották a bort, a kártyát, a feslett nőket, a fehérneműt rendben tartották, és örvendeztek, mikor a hajós besötétedéskor álmosságot színlelt. Hányszor eskették meg Szindbádot a hosszú élet folyamán, hogy kockához nem nyúl, és a bort csak kis poharakból issza! A hajós már pontosan tudta az esküformát, magától letérdepelt, és örvendezett, ha túlesett a dolgon. Néhány napig nagyon jól érezte magát, hálás, nagy csókokkal borította el a nő kezét, átnézegette a gazdasági számadásokat, és garasok miatt pörölt a gazdatiszttel, míg egy napon megszökött a háztól, anélkül, hogy előre bejelentette volna.

Szerették barnák, szőkék, soványak és kövérek – és a hajós mindegyikről azt hitte, hogy most találta meg az igazi szerelmét, amint igazi szerelme volt ő is a nőknek, akik sohasem felejtették el végleg.

Évek múltával is jöttek üzenetek a távolságokból. Nők visszakívánkoztak, unatkoztak, emlékeztek; nevetni, sírni, kacagni, bosszankodni, boldognak lenni óhajtottak. De Szindbád nem tért vissza, mert számon tartotta az elhagyott nőket, hogy kivel csalták meg távozása után. A fájdalom és a mindig keserűséggel jelentkező csalódás visszatartotta, hogy bármikor is megtudta volna bocsátani a nők bebizonyított hűtlenségét. Gazember volt, a középkorban valamennyi börtönt végigülte volna, orrát, fülét levagdalták volna, és mindig azt hitte, hogy igazat mondott. S ami a legnagyobb elvetemültség jele: sohasem tudott megbocsátani a nőknek. Valamely természetfölötti, valamely csodálatos égi tüneményt vélt a nőkben, a szentek hűségét és a vértanúk jóságát... Kést szorongatott a kezében, ha a nők más férfiaké lettek, holott ő már régen elutazott a városból.

Mégis, mit szeretett Szindbád?

Szerette a nők lábát s a hófúvásos időjárást.

A vidéki tánciskolát és a kis vendégfogadót, ahol ismeretlenül üldögélt, és a fogadósnénak szöktetést ígért.

Az őszi liget vérfoltos faleveleit és az elhagyott szélmalmokat, ahol majd egyszer meggyilkolja azt a nőt, kit legjobban szeretett.

A melankolikus kocsiutat, hegyek között, és a vándorcirkusz-társaság lovarművésznőjének mosolyát, amelyet az elküldött virágcsokrokért kapott.

Szerette a harisnyát kötő idős asszonyok sírvirágszagú meséit régi szerelmeikről és a hazugságokat, amelyeket egy zárdanövendéknek mondhat el a vasúti kocsi folyosóján.

Szeretett felvidéki városokban sohasem látott, polgári ártatlanságú, sokgyermekes nőknek szerelmet vallani, hirtelen tovább utazni, és havas éjszaka, néptelen, zegzugos utcán kis ablakokon bekandikálni, hogy vajon mi történik az éji mécses világítása mellett.

Szeretett kezeket, hajakat, női neveket, asszonyhangokat és simogatásokat. Szeretett alvó fiatal leányok álmában előjönni, és az álarcosbálon a tévedt nőt hercegasszony módjára körüludvarolta, a finomtalan kézhez verset mondott.

Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény – ha egyszer rózsaszínű trikóban játszhatott volna a magasban a trapézen! – ha orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban - ha gyóntatóatya a jezsuiták templomában! Keresett nőorvos Pesten vagy a nőneveldében fiatal tanár! Éjjeli lámpa a Sacré Coeur-ben vagy nagybetű az imádságban, amelyet a nők kedveseikért mondanak a ferencieknél. Ablaküveg, amelyen át csókot küldenek, szentképecske a párna alatt, selyemszalag a vállfűzőben és rejtegetett költő, akinek műveit fiatal nők titkos helyen olvassák.

És mindenért hiába rajongott, amit életében elérni óhajtott. Nem vigasztalta a százhét nő, aki viszontszerette, aki képzelődésében kábult emlékezésbe ringatta, aki mindegyik hozott magával valami újat, alig megérthetőt és sohasem elfelejthetőt: egy hangot, egy mozdulatot, egy illatot, egy furcsa szót, egy sóhajt... Hisz még százhétnél több volt azoknak a nőknek a száma, akik Szindbád ábrándvilágában piros karikákon hintáztak. Akiket mind szeretni szeretett volna. Akikre egyszerű látás után is úgy gondolt, mintha csak a kezét kellene kinyújtani értük. Szenvedélyesen, rajongva, halántékban lüktető vérrel vette számon a nőket a városban – a hervatag szépeket, mielőtt elhervadnának; a nyílóban levő tearózsákat, akik gondtalan elbizakodottsággal, rózsaszínű füllel, jószagú nyakkal, párnás tenyérrel és keletiesen elkényeztetett tekintettel néztek el Szindbádunk feje fölött; a zárt bimbókat és mezei vadvirágokat, akik friss szájukból másoknak adták a forrásvíz gyanánt bugyborékoló kacajt, és a művésznőt, aki már sokat szeretett. Az életörömtől jajgatva, torkában dobogó szívvel járt-kelt a világban, mikor a nők tavasszal és nyáron új ruháikat felvették. A pesti hölgy fehér blúza és az utazónő zöld szoknyája, olcsó cipőcskéje a hivatalnoknőnek és a fodrásznő fekete köténye, nagy tollai a negyvenéves dámának és az ápolónő fehér ruhája, a budai elszegényedett grófnő fekete nyakkendője és a színésznő trikónadrágja, a páholyban a gyöngyházlátcsövet tartó asszonykéz és a társaskocsi magas hágcsójára felkapaszkodó női láb, zsidónők turbékoló kacagása és az áhítatosan meghajló fehér nyak a szent budai templomokban: ó, sokat foglalkoztatták Szindbádot, amíg élt... Ám ruhátlanul egyformák a nők, s a boldogtalan Szindbád erre sohasem gondolt.

Sőt halála után, midőn a hófúvással vagy a síró őszi széllel elszökdösött a kriptából, útja elvitte olyan helyekre, ahol legfeljebb egy szalagcsokorra kötött harisnyakötőre vagy egy női vállra emlékezett. És ezek talán kedvesebb emlékei voltak, mint a várromok, a folyópartok, a néma kertek, ahol bűbájos szerelmi mámorban, nőkért öngyilkos lett.

[1915]

ChatBot