Frans De Waal

Mások

10   A béke megőrzése
Azonos neműek rivalizálása, barátsága
és együttműködése

Amikor a kerti munkások – mindig férfiak – megérkeznek hozzánk, hogy lenyírják a füvet vagy rendezzék a kertet, engem szólítanak meg a feleségem, Catherine helyett, még akkor is, ha mindketten közvetlenül előttük állunk, egymás mellett. Könnyebb nekik, ha velem beszélnek. Azt várják, hogy én mondjam meg nekik, mit csináljanak, és nem veszik észre, hogy a kert a feleségem birodalma. Ő minden kis zugát ismeri, míg én szinte csak dísz vagyok benne, mint egy azáleabokor. Nem tart sokáig, mire rájönnek, ki a főnök.
Catherine ilyenkor a szemét forgatja. A férfiak a politikában, az autókereskedésekben, a barkácsboltokban és még sok más helyen is figyelmen kívül hagyják a nőket. Erre több magyarázat is van, köztük természetesen a jó öreg nőgyűlölet és tiszteletlenség. Sok férfi egyszerűen el sem tudja képzelni, hogy a nők bármit is tudhatnak az általuk férfiasnak tartott munkakörökről. De a probléma ennél mélyebbre nyúlik. Nem minden férfi nőgyűlölő, és nem mindegyikük vonja automatikusan kétségbe egy nő hozzáértését. A férfiak szelektív figyelmének nem is annyira a nőkhöz van köze, mint inkább más férfiak jelenlétéhez. Vizsgálódásunkat egy alapvetőbb szinten kell folytatnunk ahhoz, hogy megértsük ezt a reakciót.
Az embereknek azért elég egy másodperc is arra, hogy megállapítsák egy személy nemét, mert evolúciós történelmünk során ez az információ kulcsfontosságú volt. Mint minden állat, a saját nemünkkel szemben mi is más társadalmi és szexuális attitűdöt alkalmazunk, mint a másik nemmel szemben. Különbözőek a félelmeink is. Így például egy éjszaka egyedül sétáló nőnek gyorsan meg kell állapítania, hogy az útjába kerülő idegenek csoportja kizárólag férfiakból áll-e, vagy vegyes nemű. Az utóbbi sokkal kevésbé aggasztó.
A nemi radarunk mindig be van kapcsolva. Illúzió lenne azt hinni, hogy ezen evolúciós csomagot hátrahagyva alkalmazkodtunk a modern társadalomhoz. Szociális szoftverünk évmilliókkal ezelőtt íródott. A férfiak számára ez azt jelenti, hogy szemmel kell tartaniuk a társaikat. Mivel a hímek közötti harc mindig is része volt a főemlősök történetének – a saját fajunkat is beleértve –, nem várhatjuk el a férfiaktól, hogy kikapcsolják szelektív figyelmüket. Ez még a bizalomban gazdag és erőszakban szegény környezetekre is érvényes. Az irodában vagy az egyetemen sincs hiány intrikákból és hatalmi játszmákból. Tanúja voltam már káromkodásnak, kiabálásnak, ajtócsapkodásnak, puccsnak és árulásnak is. Az efféle taktikák természetesen nem korlátozódnak a férfiakra, de a verbális viták náluk fajulnak a legkönnyebben lökdösődéssé vagy más fizikai érintkezéssé.
Egy különös történet, amely megmelengette ennek az öreg etológusnak a szívét, egy kaliforniai egyetem matematikaprofesszorának esete volt, akit azzal vádoltak, hogy lepisilte egy kollégája irodájának az ajtaját. A két férfi professzor között állítólag vita alakult ki, amely „pisilőversennyé” fajult. Miután valaki tócsákat talált a folyosón, az iskola illetékesei kamerát helyeztek el, és videóra vették a vizelő professzort.

A fizikai összecsapásra való felkészülés tudattalan túlélési mechanizmus. A férfiak figyelmét nemcsak negatív, a kockázattal kapcsolatos okokból, hanem pozitív okokból is leköti, hiszen a konfliktus elkerülésének legjobb módja az, ha kijönnek egymással, és összebarátkoznak. Ezt én férfimátrixnak nevezem: a férfiak egy olyan exkluzív hálózat részei, amely arra készteti őket, hogy automatikusan a saját nemük tagjaira hangolódjanak. A mátrix kifejezést itt úgy használom, ahogyan a biológiában szokásos, olyan kötőszövetre utalva, amelybe dolgok (például sejtek) vannak beágyazva.
A férfiak által más férfiakra fordított szelektív figyelem sérti a nőket, mivel kizárja őket. Úgy érzik, hogy a férfiak semmibe veszik őket. Nem szándékozom védeni ezt a hozzáállást, de úgy érzem, hogy a létezése nem akadályozhat meg bennünket annak megértésében, honnan ered, és hogyan viszonyul más főemlősök viselkedéséhez. Egy jelenséget anélkül is tanulmányozhatunk, hogy helyeselnénk azt. A férfimátrixnak ráadásul megvan a női megfelelője is. Még ha a nők nem is igyekeznek egymással összemérni testi erejüket, vannak testalkatuknak más aspektusai, amelyeket nagyon is összehasonlítanak. A rivalizálás semmiképpen sem kötődik valamelyik nemhez, és a nők is szemmel tartják egymást.
Minden főemlősnél igaz, hogy a hímek túlnyomórészt a hímekkel, a nőstények pedig a nőstényekkel versengenek. Ez ránk is ugyanúgy érvényes. Amikor főiskolai hallgatókat kértek meg arra, hogy jegyezzék fel a napi versengő gondolataikat és találkozásaikat, a nemeknél hasonló eredményeket kaptak. A férfiak és a nők azonos mértékben versengenek egymás között, és ugyanazokban a dolgokban, például a tanulmányi teljesítményben és abban, hogy megkapják, amit akarnak. A főiskoláskorú nők azonban inkább a külsejük miatt irigylik társaikat, míg férfi társaik inkább a sportteljesítmény alapján mérik össze magukat. Mindkét tulajdonság szerepet játszik a párválasztási versenyben, amely ebben a korban éri el a tetőpontját.
Amint azt az illatjeleket hagyó professzor példája is mutatja, még a kemoszenzoros kommunikációt is az egyes nemeken belüli rivalizálás irányítja. Többnyire nem is tudunk róla, de egy kivételes üzletember hitt benne. Mellette ültem egy hosszú repülőúton Tokió felé, és megkérdeztem tőle, miért megy személyesen a megbeszélésére. Nem tudta volna virtuálisan megtartani? Nevetett, és azt mondta, érezni akarja a másik fél szagát. „Szeretek egy szobában lenni velük – mondta –, látni, ahogy izzadnak, érezni a szagukat, és közelről megfigyelni az arcukat.”
Érzékenyek vagyunk mások illatára, és aktívan próbálunk szagot fogni. Amikor a tudósok titokban filmre vették az embereket kézfogás után, kiderült, hogy a kézfogást végző kéz gyakran talál utat a tulajdonos orrához. Megmérték, hány másodpercet töltött ott a kéz, és néhány alanynál még az orr légáramlását is felmérték. Azt találták, hogy az azonos neműekkel való érintkezés után az emberek egy pillanatra beleszagolnak a kezükbe. A férfiak és a nők ugyanúgy megteszik ezt: a férfiak a férfiakkal, a nők a nőkkel. A kézfogás a másik nemmel nem késztet ugyanilyen ellenőrzésre. Az automatikusnak tűnő gesztusok (a haj igazgatása, az áll megvakarása) az arc közelébe viszik a kezet, ahol lehetőség nyílik megérezni a másik illatát. A szagmintavétel lehetővé teszi az emberek számára, hogy felmérjék potenciális riválisaik önbizalmának vagy ellenségességének szintjét. Bár az emberek ugyanolyan kiszámíthatóan használják ki egymás megszimatolásának a lehetőségét, mint a patkányok és a kutyák, ezt nagyrészt öntudatlanul teszik.
A versengésben nemek között észlelhető alapvető hasonlóságok ellenére a pszichológusoknak szokása, hogy a nők esetében lekicsinylik, míg a férfiak esetében felnagyítják a versengést. A férfiakról azt mondják, hogy könyörtelenül igyekeznek egymás fölé kerekedni, míg a nőket empatikusnak és egymást támogatónak tartják. A pszichológiai tankönyvek továbbra is a nőket nevezik a közösségibb nemnek, és szembeállítják a nők társaság és a bensőséges kapcsolatok iránti vágyát a férfiak hierarchiájával, a távolságtartásra és az autonómiára való törekvésükkel. A pszichológusok csodálják a női barátságok mélységét és szinte szánják a férfiakét. Barátság című könyvében Lydia Denworth így foglalta össze ezt: „Az utóbbi évtizedekben erősen elterjedt az a nézet, hogy a nők profin barátkoznak, a férfiak pedig bénák ebben.”
Elkeserítő a tény, hogy komoly tudósok bedőlnek ennek a felfogásnak, hiszen az orruk előtt ott vannak az ellenkezőjére vonatkozó bizonyítékok. Nap mint nap láthatjuk, hogy a fiúk és a férfiak együtt lógnak, közösen csinálnak dolgokat, játszanak, segítenek egymásnak, és nevetnek egymás viccein. A férfiak mérhetetlenül élvezik nemük társaságát. Hogyan volna ez lehetséges, ha csak stresszt és versengést kapnának cserébe? A kisfiúk ugyanolyan elégedettségről számolnak be a játszótársaikkal kapcsolatban, mint a kislányok, és a férfiaknál ugyanúgy vannak életre szóló barátságok, mint a nőknél. A vállalati életben és a politikában azért emlegetik olyan gyakran az „öregfiúk hálózatát”, mert a férfiak szeretnek szívességet tenni a haverjaiknak. Hisznek a kölcsönösségben.
A nők nagyobb fokú intimitásra és információcserére törekszenek barátaikkal, mint a férfiak, akik inkább cselekvésorientáltak és kevésbé szoktak személyes részleteket felfedni. Emiatt a nők barátságait „szemtől szemben” barátságoknak, a férfiakét pedig „egymás mellett” barátságoknak is nevezik. A férfiak szeretnek együtt csinálni dolgokat, és gyakran nagyobb csoportokban, például haveri társaságokban gyűlnek össze. Mindkét nem a saját neme társaságában leli örömét, és egyik sem szeretné, ha barátságai jobban hasonlítanának a másikéhoz. A női barátok nem vágynak több közös kalandra, míg a férfi barátok nem várnak egymástól intim megnyilatkozásokat.
Hogyan jutottunk el tehát ehhez az állítólagos nemi kettősséghez? A nézet évtizedek óta velünk van, annak ellenére, hogy a megfigyelhető viselkedés nem támasztja alá. Marilyn French feminista írónő 1985-ben megjelent Beyond Power (A hatalmon túl) című könyvének központi eleme volt a női társaságkedvelő hajlam piedesztálra állítása a férfiakéval szemben. Az emberiség fiktív őstörténetéről – egy olyan korról, amikor a patriarchátus még nem vette át az uralmat – szólva French így vélekedett: „Az anyacentrikus világot a barátság és a szeretet által összekötött közösségi érzés, az érzelmi otthon- és emberközpontúság jellemezte, amelyek mind boldogsághoz vezettek.”
Ezt olvasva óhatatlanul eszembe jutott rövid ideig tartó tagságom egy nőjogi csoportban. Roppant tanulságos élmény volt egy fiatalember számára, aki még teljesen naiv volt a másik nemet illetően. Megtanított arra, hogy a nőket nem mindig köti össze a barátság és a szeretet. Gyakran gyengíteni igyekeznek egymást olyan módon, amelyet Phyllis Chesler szabadgondolkodású amerikai feminista 2001-ben részletesen is kifejtett Women’s Inhumanity to Women (A nők nőkkel szembeni embertelensége) című könyvében. Chesler írt egyebek között a pletykálkodásról, az irigykedésről, a megszégyenítésről és a kiközösítésről, amelyeket a nők egymással szemben tanúsítanak. Ez addig elkerülte a figyelmet, mert a nőket arra tanítják, hogy tagadják ezt az oldalukat. Több száz interjú alapján Chesler azt találta, hogy a legtöbb nő emlékszik arra, hogy más nők áldozatává vált, viszont tagadja, hogy valaha is ugyanezt tette volna másokkal. Ez persze logikai képtelenség.
A helyzet bizonyos fokig hasonló ahhoz az egalitárius téveszméhez, amelyet a hatvanas évek diákmozgalmában figyeltem meg. Bár ebben a mozgalomban is megvolt a vezetők, a követők és a csatlósok egyértelmű hierarchiája, és ezért minden volt, csak egalitárius nem, mindenki vidáman úgy tett, mintha az lenne. Hasonlóképpen, a nők is élhetnek a „jó kislány” téveszmében, még akkor is, ha elég gonoszak tudnak lenni egymással. Bennünk, emberekben néha különös amnézia alakul ki a saját viselkedésünkkel kapcsolatban.

Furcsa módon más tudományágak ezzel teljesen ellentétes módon látják a nemeket. Az antropológia hagyományosan férfiak közötti paktumként ábrázolja az emberi társadalmat. A korábbi évszázadokban a világ távoli sarkaiból származó antropológiai terepmunkák jelentései részletesen számoltak be a férfiak közötti kötelékről, a férfiházakról, a férfivá avatás rítusairól, a férfitestvériségekről, a nagyvadak vadászatáról és a háborúskodásról. A nők puszta tulajdon voltak, akik tökéletesen megfeleltek a szomszédos törzsek közötti házassági cserékhez. Ahogy egy kritikát megfogalmazó tanulmány összefoglalta: „Az antropológia mindig is azt jelentette, hogy férfiak beszéltek férfiakról férfiaknak.” A férfikötődés kifejezést Lionel Tiger tette híressé 1969-ben megjelent Men in Groups (Férfiak csoportokban) című könyvében. Ő a férfiak bajtársiasságát olyan hajlamnak tekintette, amely a csoportvédelem és a vadászat érdekében alakult ki. Az emberi társadalom együttműködő és erkölcsös természetét gyakran még ma is a csoportok közti háborúskodáshoz szükséges magas szintű férfiszolidaritásnak tulajdonítják