Guillaume Musso

Angélique

S ki tudná azt megmondani, mennyi
ellenséges eszme s egymást ölő szenvedély
fér meg az emberben, egymás mellett?
André GIDE

1.

December 28.
– Kelj fel, hé! Gyerünk már, ébredj!
Amikor Louise kinyitotta a szemét, a nap már magasan járt. Az arcát egy kedves beagle nyalogatta, miközben Taillefer nagy lapátkeze durván rázta a vállát. A lány úgy érezte magát, mint aki egy hosszú-hosszú alagútból kecmereg elő, mintha napokig nem lett volna tudatánál. Miért aludt ilyen sokat és ilyen mélyen? Az egyetem merítette ki ennyire? Vagy az elhúzódó tél volt rá ilyen hatással? Vagy csak most vágta fejbe az anyja halála?
– Hagyja abba, ez fáj! Még a végén kificamítja a vállamat!
A leszerelt rendőr szigorúan összevont szemöldökkel és fenyegető tekintettel állt fölötte, fújtatott a dühtől.
– Mi a fenét csinálsz te még itt?
– De hát látja: békésen aludtam.
Louise kiszabadította magát Taillefer szorításából. Odakint végre megint kisütött a nap. Louise-nak pedig már ennyi is elég volt, egy derűs nap ígérete, hogy új erőre kapjon. Felkelt, és tett néhány lépést a csillogó parkettán. Nappal a ház még otthonosabbnak tetszett, ahogy az üvegajtón túl a nappali egy teraszban és a kertben folytatódott.
– Hogy jutott haza a kórházból?
– Taxival.
– Hívhatott volna. Elmentem volna magáért.
– Mivel? Azzal a gyufaskatulyával? Bele sem férek.
Egy fejrándítással a fotel felé mutatott, hogy oda tette a lány csellóját.
– Csak jelzem, hogy benne hagytad a slusszkulcsot, a hangszeredről nem is beszélve. Az eszem megáll, tényleg. Mondd, te hol élsz? Ez itt nem a Casimir és barátai idilli kis világa!
– Pff. Nyugodtnak tűnt a környék. Ki az a Casimir?
– Ne dőlj be a látszatnak! Soha. És halljam: miért aludtál itt?
– Mert álmos voltam.
Louise megvonta a vállát, mire Taillefer felemelte a hangját.
– De miért itt aludtál? Miért pont nálam?
– Nem kell úgy üvölteni! Megetettem a kutyáját, ahogy kérte, aztán véletlenül elnyomott az álom. Mit kell ebből akkora ügyet csinálni?
– Az apáddal laksz? Hívd fel, biztosan aggódik.
Louise elnyomott egy ásítást, és megrázta a fejét.
– Egy cselédszobát bérelek a Carmes utcában. Az apám nem Párizsban lakik, az Alpokban él a feleségével és a két gyerekével. Majd később írok neki egy üzenetet – mondta, és kinyújtóztatta a tagjait. – Nem is láttam, hogy már dél van. Nem volna valami harapnivalója?
Az exrendőr sóhajtott, próbált erőt venni magán, hogy lenyugodjon. Az igazat megvallva ő is éhes volt, és egy-két dolgot meg is akart kérdezni Louise-tól.
Elindult kifelé a szobából, a lány meg ment utána. A konyha ugyanolyan tágas és világos tónusú volt, mint a ház többi helyisége, középen modern konyhasziget biztosította a kényelmes munkafelületet, rajta krémszínű, csiszolt műgyanta pult, mellette stílusosan kopott tölgyfa bárszékek.
– Mit ennél?
– Tésztát lehet? – javasolta Louise, miközben elhelyezkedett az egyik bárszéken.
– Carbonara jó lesz?
– Jöhet!

2.

– És elkezdte a nyomozást az anyám halála ügyében?
Taillefer megtöltött egy nagy lábost vízzel, feltette forrni, és kipakolta a főzőlap mellé a hozzávalókat.
– Nyomozásnak ezt azért nem nevezném. Mondjuk azt, hogy elvégeztem, amit megígértem: elolvastam mindent, amit találtam, alaposan kielemeztem a tényeket, és beszéltem azzal a rendőrnővel, aki a helyszíni szemlét vezette.
– És jutott valamire?
Taillefer maga elé húzott egy tálkát, beleütött három tojást, helyesebben csak a sárgáját tartotta meg belőlük, bőségesen megszórta parmezánnal, majd az egészet összekeverte.
– Miből gondolod, hogy az anyádat meggyilkolták?
Louise-t felkészületlenül érte a kérdés. Kénytelen volt elismerni, amit eddig még magának sem vallott be, hogy a feltételezésére nincs igazán bizonyítéka.
– Megérzés.
Taillefer az égre emelte a tekintetét
– Megérzésekkel tele van a padlás, azok nem érnek semmit.
– Ha csak ennyit tud mondani, hát nagyon köszönöm a segítségét.
– Mondok én neked ennél jóval meredekebb dolgokat is: az anyád vérében több mint egy gramm alkohol volt, és az erkélyén vadkendert termesztett.
– És ebből mit sikerült leszűrnie?
– Azt, hogy nem volt éppenséggel a kiegyensúlyozottság mintaképe.
– Amiből mi következik?
– Gondolkodj egy kicsit: kinek jöhetett jól a halála?
Louise felhúzta a vállát, és tanácstalanul széttárta a karját.
– A bankszámláiba belenéztél? – kérdezte Taillefer.
– Alig volt rajtuk pénz. A pályája csúcsán egy sztárbalerina havi hétezer eurót is megkap, de az anyám inkább tücsök volt, mint hangya. Még a lakáshitelét sem fizette vissza teljesen.
– Ki örököl utána? Te?
– Igen, amint nagykorúvá nyilvánítanak. És feltéve, ha az apám segít a végtörlesztésben.
– Na, igen, az apád. Milyen volt a viszonya az anyáddal?
– Legfőképp semmilyen. A szüleim ötéves koromban váltak el. Stella Petrenkóval együtt élni nem volt fáklyásmenet.
– Miért? – kérdezte Taillefer, miközben energikus mozdulatokkal kevergette a kotyvalékát.
– Apám gyakran elmondja, hogy egy sztárbalerina csakis akkor hallja meg, amit mondasz, ha róla van szó. Ami nagy általánosságban persze túlzás, de ha az anyámról beszélünk, nem állítanám, hogy nincs igaza.
A házigazda szórt egy maréknyi nagy szemű tengeri sót a lobogó vízbe, majd ügyesen belekanyarította a spagettit a lábosba.
– Szerettem az anyámat – folytatta Louise, aki nyilván úgy érezte, nem árt árnyalnia az előbbi kijelentését –, de az önzésével és a boldogtalanságával eléggé megkeserítette a közvetlen környezete életét. Volt benne küzdőszellem, de azt hiszem, túl sokat tűrt ahhoz, hogy képes legyen megbékélni önmagával és másokkal.
– A végén volt barátja?
– Nem is egy, legalább egy tucat pasija volt: heti egyszer biztosan beleszeretett valakibe.
– Ez azért elég vádlón hangzik.
– De hát ha ez az igazság? Ez volt a másik oka az állhatatlanságának: szerelmes volt a szerelembe.
És a harmadik, ha őszinték akarunk lenni, a kielégíthetetlen szexuális éhsége.
Taillefer pár csepp olívaolajat löttyintett egy serpenyőbe, hogy lepirítsa az időközben apró kockákra vágott olasz tokaszalonnát, a guancialét.
– És az megfordult a fejedben, hogy esetleg öngyilkos lett? – rukkolt elő a következő kérdésével.
Louise erre is csak vonogatta a vállát:
– Az anyám túlságosan narcisztikus személyiség volt ahhoz, hogy megölje magát.
– A helyszínelők szerint be volt öltözve: dressz, spicc-cipő, tüllszoknya. Nem színpadias ez egy kicsit? Mintha a búcsúfellépésére készült volna, nem?
– Ó, ez nála teljesen megszokott volt. A gyakorlást nem hagyta abba, és előfordult, hogy napközben is tütüben flangált otthon.
– Jó, akkor ki vele, mi az elméleted!
– Milyen elméletem?
– Hát hogy szerinted hogy történhetett gyilkosság, amikor a lakás ajtaja belülről kulcsra volt zárva. Hogy juthatott be oda bárki?
– A tetőről – vágta rá Louise meggyőződéssel, mint aki biztos az igazában. – Az illető egy emelettel feljebb kimászott a tetőre, és onnan támadt rá egy jól irányzott ugrással. Nyárra az anyám mindig kivitte a fotelt az erkélyére, és naphosszat a szabadban olvasgatott, vagy nyomkodta a telefonját.
– Tegyük fel, hogy egy ilyen nyaktörő mutatvány kivitelezhető. De mi volt az indíték?
– Azt hittem, érti.
– Micsodát?
– Hogy éppen emiatt fordultam magához, hogy segítsen kideríteni.
3.
Louise alig három perc alatt belapátolta a tésztáját. Taillefer, amikor csak tehette, szerette kihasználni a szép időt, ezért a kerti asztalnál terített, és odaállított mellé egy kültéri hősugárzót, olyasmit, mint amilyet a kávéházak teraszán látni.
– Egy szavam se lehet, hogy ne értékelnéd a főztömet.
És miközben maga is csendben, kényelmesen elköltötte az ebédjét, a lány tovább győzködte, hogy ne hagyja abba a nyomozást:
– Legalább jöjjön el velem az anyám lakásába, csak egyszer, és nézzen körül a saját szemével! Ha megette, akár el is vihetem oda.
– Három hónappal a halála után nem sokra megyek egy ilyen szemlével. És ma délután fontos találkozóm van.
– Akkor menjünk holnap!
– Se holnap, se máskor.
– Holnapután?
– Te aztán nem hagyod egykönnyen lerázni magad…
Taillefer leszedte az asztalt, behordta az edényeket, és a kezében két kávéval tért vissza.
– Hadd adjak neked egy tanácsot – mondta, és visszaereszkedett a helyére. – Lapozz, lépj tovább! Az anyád meghalt, ami persze nagyon szomorú, de neked is könnyebb lesz, ha elfogadod. Egy mondvacsinált nyomozás nem fogja visszahozni, higgy nekem!
Louise felpattant a székéről, és idegesen róni kezdte a köröket a teraszon.
– Nem fogok leállni – közölte szónokiasan. – Magával vagy maga nélkül, de végigcsinálom. Vannak magánnyomozók is a világon, akik…
– Kérlek! Verd csak el a soványka kis örökségedet egy magánkopóra! Kiváló ötlet, tényleg. Lehet, hogy nem is olyan csavaros az észjárásod, mint elsőre gondoltam.
– Akkor segítsen nekem! Az ég szerelmére, segítsen!
Taillefer egyelőre egy hosszú, mély sóhajtással elintézte a kérést. Mivel a nap szemből sütött, feltette a napszemüvegét, hátradőlt, keresztbe rakta a lábát az asztalon, és rágyújtott.
– Van arról fogalma, mekkora meggondolatlanság szívbeteg létére cigizni? A dohányzás növeli a vérnyomást, és elzárja az ereket. Ez a legjobb módja, hogy lassan, módszeresen kinyírja magát. Ez borzasztó!
Semmi reakció. Az exrendőr hagyta, hogy átjárják a meleg napsugarak, miközben kéjesen küldte le a kátrányt a tüdejébe. Nem érdekelte semmi, az egész világot leszarta. Napok óta ingerlékeny volt. A hangulata a pincében. Legszívesebben bekucorodott volna egy sötét sarokba. De tudta, miért: megint elérkezett a december 28-a. Fontos dátum volt ez az életében. Egy olyan időszakra emlékeztette, amely a fejében egyet jelentett a boldogsággal, a kölcsönösséggel, a reménnyel, de a jelenből visszatekintve a szó legkonkrétabb értelmében szorongással töltötte el: elszorult tőle a szíve. Érezte, hogy hosszú napja lesz. Négykor elmegy a megbeszélt találkára. És igyekszik elhúzni majd a dolgokat, nehogy túl korán hazaérjen. És amikor végül mégis hazakeveredik, kinyit egy üveg bort, rendesen meghúzza, és utánaküld egy nyugtatót, hogy lehetőleg minél hamarabb kiüsse magát. Másnap ugyanez lesz. És a rá következő napon szintúgy. Menekülni vágyott. Mindegy, mibe: az alvásba, az álmaiba, a kábultságba. Ha a szíve feladja, úgy kell neki. Sőt, talán jobb is lenne…
– Indulhatunk, Mathias? Elvihetem a helyszínre?
A lány megállt előtte, és megint feltette ugyanazt a lemezt. Csupán egyetlen oka volt, hogy Taillefer még nem penderítette ki az otthonából. Louise a maga módján szórakoztatta, elvonta a figyelmét. Az ügye piszkálta a kíváncsiságát, és nem hagyott neki időt, hogy magába zuhanjon.
– És mi lesz a magándetektíveddel?
– Azt akarom, hogy maga foglalkozzon az üggyel. Hányszor kell még elismételnem?!
– Ide hallgass, te nem ismersz engem. Mondtam már, hogy nem vagyok rendes ember. Tizenhét éves vagy. Burokban nevelkedtél, fogalmad sincs, milyen veszélyes is tud lenni a világ. Nem bízhatsz meg vakon bárkiben csak azért, mert elsőre rokonszenvesnek találod.
– Biztosíthatom, hogy magával egyáltalán nem szimpatizálok.
– Mivel értelmesebbnek tűnsz az átlagnál, elmondom még egyszer, utoljára, tisztán és érthetően: ha velem maradsz, nem vállalok felelősséget a testi épségedért, veszélyben vagy.
Louise hitetlenkedve elhúzta a száját. Az első pillanattól fogva ennek pontosan az ellenkezőjét gondolta. Ha valaki, hát ez a férfi nem keltett benne semmilyen rossz érzést, nem tartott tőle, nem félt, hogy hátba szúrja. Sokkal inkább védelmezőt látott benne, egy pajzsot, amely felfogná a felé záporozó nyilakat és ütéseket, ha valaki ne adj’ isten ártani akarna neki.
– Ne hagyatkozz a megérzéseidre! – intette óva Taillefer újfent, mint aki olvas a gondolataiban.
– És elérkeztünk a végső, nagy igazságokhoz… – nevetett a lány, és lekapcsolta a hősugárzót.
– Kapcsold vissza, de azonnal!
– Eszemben sincs. Ez a felesleges izé károsítja a környezetet.
– Viszont nem fagy be tőle a seggünk.
– Lehet, hogy nem fagy be a seggünk, ahogy maga mondja, de a bolygót tönkretesszük vele.
– Legfeljebb mellékhatásként kiirtjuk az emberiséget.
– És magának az tetszene?
– Ha éppenséggel tudni akarod, igen, azt hiszem, nem bánnám különösebben. A bolygó remekül meglenne nélkülünk.
– Szánalmas, amit mond. Akkor segít nekem, vagy sem? Mert egyelőre ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra.
Taillefernek döntenie kellett, de még mindig bizonytalankodott. És mi van, ha ez a lány egy jel, akit azért sodort az útjába a sors, mert hasznára lehet valamiben?