Bősze Ádám

Nagy zenészek, nagy szerelmek

„Még csak jó háziasszony se volt – nem gondoskodott a férjéről, és ahelyett, hogy kényelmet biztosított volna számára az életben és a munkában, csupán a fékevesztett bohémságban volt társa. [...] Teljesen műveletlen volt, és ezt leplezni sem tudta.”
Ez Alfred Einstein lesújtó véleménye Constanze Weberről, Wolfgang Amadeus Mozart feleségéről. Albert Einstein unokaöccse nem rejtette véka alá érzéseit: mélységesen lenézte a nagy zeneszerző nejét. És nem csupán Constanzét utálták a későbbi századok történészei, hanem az egész családot, pedig a Weber lányok közül kettő erősen megdobogtatta a komponista szívét.
„Mozart bölcsőjénél egy jó tündér állt. Ő adott e kis földi halandónak örök dicsőséget, állandó vidámságot, gyermeki lelket, édesapja, Leopold személyében pedig egy jó angyalt állított oldalára, aki megmutatta számára a dicsőség és a tisztelet irányába vezető egyenes ösvényt, de megalkotta ellenképét is, a gonosz, a démoni elemet, Weberéket, kiktől soha nem tudott megszabadulni” – írta Emil Karl Blümml.
Weberék álltak tehát az Erő sötét oldalán. De vajon honnan ez a heves utálat, miért tartották bunkónak a zeneszerző feleségét, miért fumigálták ennyire ezt a famíliát? Az anyuka, Weberné kétségtelenül aktív kavarógép volt, azonban az idősebb Weber lányba, Aloisiába tényleg belezúgott Mozart, és Constanzéról is rajongással beszélt. A kérdésre a választ nem a Weberek jellemvizsgálata adja meg, hanem a „jó angyal”, Leopold bemutatása. A zenetörténészek ugyanis az apa pártját fogták, úgy gondolták, ha Mozart mindenben engedelmeskedett volna Leopoldnak, még ma is élne és zenét szerezne.
De ki volt ő? Ki volt ez a félelmetesnek tűnő fekete árny, akit Miloš Forman az Amadeus című filmben a halál angyalaként mutat be? Mozart muzsikus apja állítólag okos, vicces és művelt férfi volt, röviden: egy német (a szó minden közhelyes jelentéstartalmával együtt). Könyvkötőmester gyermeke volt, de ő maga – oly sok zenésztársához hasonlóan – először jogot és filozófiát tanult, majd felhagyott eredeti terveivel, és beállt zenésznek a salzburgi érsek udvari zenekarába. Játszott és tanított, a hegedűtanításról írt könyve máig népszerű, a ranglétrán pedig a Vizekapellmeisteri posztig jutott. (Ennek semmi köze a viceházmesterhez, magyarul helyettes karmesternek lehetne mondani.) 1747-ben nősült, felesége egy jóravaló, de nem túlságosan művelt hölgy, Anna Maria Pertl volt, aki állítólag az olvasással és az írással hadilábon állt. De nem is volt rá nagyon szüksége, hiszen a kor elvárásainak megfelelően a háztartás vezetésével törődött, és azzal, hogy lesse férje utasításait. Leopold egyeduralkodó volt, mindenkitől elvárta, hogy parancsait teljesítsék. Amikor például lányának, Nannerlnek megszületett az első gyermeke, úgy határozott, hogy a csecsemő vele és nem az anyjával marad, hiszen annak vissza kell térnie vidéki házába, ahol vár rá a férje előző házasságaiból öt gyerek. Milyen kedves, nem? Leopold mindig mindenre talált magyarázatot, amelyet a környezetének el kellett fogadnia. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még épp csak ott tartottunk, hogy Pertl kisasszonyt az oltár elé vezette. Együttlétük első nyolc évében hét gyerek született, közülük ketten érték meg a felnőttkort. Ez a rettenetesen rossz arány a 18. században tragikusnak számított, de nem szokatlannak.
Leopold tehát biztonságos munkát választott: a salzburgi zenekarban kezdett hegedülni, egy olyan együttesben, ahol megbecsülték. Átlagpolgár élete addig tartott, amíg rá nem ébredt, hogy a lánya és a fia egészen különleges zenei tehetségek. Leopold remek érzékkel látta meg bennük az üzleti lehetőséget. Tudta, korának embere ki van éhezve a csodára, és mi más lenne csodálatosabb a közönség számára, mint két földöntúli zenei képességgel rendelkező gyermek muzsikálása. És ez nem pusztán 18. századi jelenség. Nem sokkal később Párizsban csak úgy tódulnak majd az emberek a virtuózok hangversenyeire, és ma is micsoda üzlet van a tehetségkutató műsorokban!
„Csodálatos gyermek, készségedet imádjuk,
neved, a kisebbét, legnagyobbnak kiáltjuk.
Hangművészet neked gondot soha nem jelent,
már most nagymesterként élheted a szép jelent.
Ugye, szellemedre a tested kínja nem vár,
s mint Lübecki-gyerek a lelked sírba nem száll.”
Ezt az egyszerű, vagy inkább együgyű verset Konrad Freiherr von Pufendorf írta a kis Wolfgang tiszteletére. Az a bizonyos „lübecki gyerek”, akire az utolsó sorban utalt a mondvacsinált költő, egy, a gyermek virtuózhoz hasonló koraérett tehetség volt. Christian Heinrich Heineken – ez volt a valódi neve – tudott németül és franciául, olvasott ógörögül és latinul, jártas volt a matematikában, a csillagászatban és az anatómiában, és megírta Dánia történelmét úgy, hogy 4 és fél évesen már elhunyt. Hozzá hasonlították tehát Mozartot.
„Az igazi csodák túl ritkák ahhoz, hogy ne beszéljünk róla, ha alkalmunk van eggyel találkozni. Egy salzburgi karmester, Mozart nevű, éppen most érkezett ide két gyermekével, akik a világ legbájosabb jelenségei. Tizenegy éves lánya ragyogóan zongorázik; a legnagyobb és legnehezebb darabokat bámulatra méltó pontossággal adja elő. Fivére, aki februárban tölti be hetedik évét, olyan rendkívüli jelenség, hogy alig tudunk hinni szemünk és fülünk tanúságának” – írta a csodagyerekekről Friedrich Melchior Grimm, miután Párizsban hallotta Mozartékat.
Az, hogy eltéveszti az ekkor már nyolcéves Wolfgang korát, nem biztos, hogy az ő hibája. Bőven benne van a pakliban, hogy Leopold fiatalított egy évet gyermekén, növelendő a nagyérdemű csudálatát. A Mozart papa németes precizitással tervezte meg gyermekei (és saját) európai diadalmenetét, gondolt a kiadásokkal, tervezett a bevételekkel, ismerte az utazási problémákat, jól tudta, mennyire fontos a sajtó szerepe, és azt is, hogyan juthat az uralkodók színe elé. Ugyanez a műgond jellemezte később, amikor kigondolta, milyen életpályát kell befutni a gyerekeknek. Amíg Nannerl engedelmeskedett, Wolfgang inkább ki akart bújni a kötelezettségek alól. Nem véletlen, hogy Leopold végül csalódott a fiában, hogy a dühe nőttön-nőtt, ahogy Wolfgang az elképzeléseitől teljesen eltérően rendezte be az életét, választott feleséget magának. És szemrehányásból nem volt hiány, Leopold kitartóan szapulta Wolfgangot. 1778 februárjában például így írt:
„Kedves fiam! Negyediki leveledet csodálkozva és rémülettel olvastam. Ma, 11-én kezdek hozzá a válaszhoz; egész éjjel nem aludtam, s olyan bágyadt vagyok, hogy lassan, szót szóhoz fűzve kell írnom, hogy holnapig befejezzem. Idáig hála istennek mindig jól voltam, de ez a levél, melyből nem ismerek rá többé fiamra másból, mint hibájából, hogy első szóra hisz az embereknek, hízelgésre és szép szavakra mindenkinek kitárja szívét, engedi, hogy bárki elképzeléseitől eltérítse, s rá hagyja venni magát eléggé át nem gondolt, csak képzeletben létező kilátásokkal, hogy idegenek érdekében feláldozza saját hírnevét és érdekeit, sőt öreg szüleinek érdekeit és a segítséget is, amellyel tartozik nekik – ez a levél annál is inkább levert, mert már azt reméltem, hogy néhány körülmény, amiben részed volt, s az én figyelmeztetéseim szóban és írásban meggyőztek arról, hogy az embernek magának kell megkeresnie szerencséjét, vagy akárcsak közönséges boldogulását a világban; hogy különféle jó és rossz, boldog és boldogtalan emberek között kell végül elérnie keresett célját; hogy szívét a legnagyobb tartózkodással kell elrejtenie; hogy semmire sem szabad, csak a legnagyobb megfontoltsággal vállalkoznia, s sohasem szabad elragadtatnia magát lelkes képzelgésektől és bizonytalan vak ötletektől.”
A helyzet tiszta: apa és fia között menthetetlenül nőtt a szakadék, életfelfogásuk gyökeresen különbözött egymástól. Ahogy teltek az évek, Mozart „sodródni kezdett az árral”, ahogyan azt a Weberék ellen hangolt történészek gondolják, és egyre inkább kikerült Leopold bűvköréből. Wolfgang, aki „szép szavakra mindenkinek kitárja szívét”, gyermekkorától fogva nyílt és közvetlen volt, modora megnyerő. Ahogyan a már említett Grimm báró nyilatkozott: „Ezzel a különleges jelenséggel hosszan lehet beszélgetni. Egyébként pedig ő az egyik legszeretetreméltóbb lény, akivel az ember találkozhat. Összességében: minden, amit mond és tesz, tele van szellemmel és érzéssel, ahogyan bűbájjal és életkorának jellegzetességeivel.” Ez apja szemében inkább hátránynak számított. Sokak kedvence volt, de nem mindenkié. Noha ezt a gyerekzsenit maga a pápa is fogadta, sőt kitüntette, későbbi munkaadója, a salzburgi érsek, Colloredo folyamatosan éreztette vele, hol a helye: az átlagzenészek között. Csoda, hogy ebből a csodagyerekkorszakból nagyobb lelki sérülések nélkül szabadult. És azon sem szabad meglepődni, hogy ez a világlátott gyermek Salzburgban, ebben a poros kisvárosban nem sokáig volt képes elviselni a kötöttségeket, sokkal jobban esett neki, lett légyen bármily kényelmetlen is, a bécsi szabadúszó státusz. Ez a kényelmetlenség azonban nemcsak a körülményekből, hanem saját életének szervezéséből, vagy ha úgy tetszik, szervezési ügyetlenségéből is fakadt. Wolfgang minden bizonnyal nem volt tudatában annak, hogy csodagyerek sikereit nem pusztán saját képességeinek, hanem édesapja gondos előkészítő munkájának köszönhette. Idősebb korában gyakran csodálkozott, hogy nem minden működik úgy, ahogyan azt ő kigondolta. Hiányzott belőle apja szervezőkészsége és tudatossága, vagy ahogyan Grimm báró jellemezte: „Túlságosan jóhiszemű, hiányzik belőle az eltökéltség, túl könnyen meg lehet téveszteni, azokban a dolgokban, amelyekkel sikert lehetne elérni, járatlan.” Apróság, de hátráltatta Wolfgangot trágár beszéde is. Ezt viszont otthonról hozta. Mozarték állítólag különös élvezetet leltek az anyagcsere-fajfenntartás témakörből vett viccekben és tréfákban. Sokan elismerték zsenialitását, de ha meglátták egy társaságban, inkább elhúzódtak tőle. Karoline Pichler így emlékezett vissza erre: „Egyszer ihlettől sugárzott az arca, másszor a legalpáribb viccek hagyták el a száját.” Ez a végletesség természetének alapvonása volt, hirtelen hangulatváltásai is erre utaltak. Persze ennek megfelelő szellemi szabadság jellemezte.
Életszervezési problémáitól függetlenül is intenzíven tudott dolgozni. Miközben felesége 1783-ban az egyik szobában éppen első gyermeküknek adott életet, Wolfgang a másik szobában a d-moll vonósnégyesét komponálta. Vagy amikor financiális értelemben a legnagyobb szorongattatásnak volt kitéve, ráadásul Therese nevű lánya hat hónapos korában meghalt, Wolfgang egyik legtermékenyebb időszakát élte. Ekkor írta a három utolsó szimfóniáját, egy zongoraszonátát és egy kamaradarabot. Ebből kiindulva megkockáztatom, hogy aligha van kapcsolat a zeneszerző művészete és magánélete között. Mindenesetre szerelmi viszonyai, azon belül is a Constanzéval kötött házassága komoly hatást gyakorolt az életére. Itt és most a két Weber lánnyal létrejött liezonjáról írok. Rajtuk kívül többen voltak, akik hosszabb-rövidebb ideig magukra vonták figyelmét.
Fridolin Weber és Maria Cäcilie Stamm házasságából négy lány született: Josepha, Aloisia, Constanze és Sophie. Wolfgang a párizsi utazása során Mannheimben ismerkedett meg a családdal, ahol kottamásolóra volt szüksége. Ebben segített neki az apuka, aki elkísérte a zeneszerzőt a zenerajongó Caroline Nassau-Weilburgi hercegnő udvarában tartott hangversenyre. A komponistánál négy évvel fiatalabb Aloisia énekelt, Wolfgang kísérte. Az együttműködés akkora sikerrel járt, hogy a fiatalok, elsősorban Wolfgang, tervbe vették, Itáliába mennek föllépni. Wolfgang édesapját is beavatta a részletekbe. A következő levélrészletet érdemes úgy olvasni, hogy közben magunk elé képzeljük azt a fiatalembert, aki mindent megtenne azért, hogy szíve választottjával utazhasson, és aki azzal is tisztában van, apja csak nehezen fogja elengedni őt.
„Weber úr igyekezni fog, hogy hangversenyekre szerződjék velem együtt. Együtt fogunk utazni. Ha vele megyek, ugyanaz, mintha a papával utaznék. Azért szeretem őt annyira, mert külsejétől eltekintve egészen a papához hasonlít, jelleme, viselkedése teljesen ugyanaz. [...] Úgy szeretem ezt a sorsüldözött családot, hogy azt kívánom, bárcsak boldoggá tehetném őket; s talán tehetem is. Tanácsom az, hogy Itáliába menjenek. Meg is szeretném kérni, hogy írjon – minél hamarabb, annál jobb – Luggiattinak, jó barátunknak, és tudja meg tőle, mennyi a legtöbb, amit Veronában egy primadonnának fizetnek. [...] Ha valahol hosszabban tartózkodnánk, kapóra jönne a másik, a legidősebb lány. Saját háztartást tudnánk vezetni, mert főzni is tud.”
Wolfgang merész tervétől Leopold preinfarktikus állapotba került. Miután kifejtette, mennyire megalapozatlan fiának terve, röviden és határozottan utasította, folytassa az útját: „Indulás Párizsba, mégpedig azonnal.” Nem volt mit tenni, Leopoldnak engedelmeskednie kellett. Ráadásul azt nem is igazán tudjuk, Aloisiával bensőségesebb viszonyba került-e. Minden bizonnyal megmaradtak kollegiális szinten, hiszen noha a visszaúton megkérte a lány kezét, ő kosarat adott a fiatalembernek. A jelenetet nem ismerjük, csupán Wolfgang kétségbeesett szavait: „ma nem tudok mást, csak sírni – túl érzékeny a szívem.” Érdemes tudni, hogy ekkor Aloisiának már állása volt a müncheni udvarnál, évi 600 guldenes fizetéssel, amit aztán közel a kétszeresére emeltek. Ragyogó pálya előtt állt, míg Wolfgang a párizsi útról panasszal és szomorúsággal tért haza. A turné sikere elmaradt a várakozástól, ráadásul édesanyja is meghalt. Mondjuk így, ezek sem növelték esélyét Aloisiánál. Az eljegyzési ajándékot – egy Párizsban komponált áriát – még átnyújtotta, majd továbbutazott Salzburgba.
Később Weberék Bécsbe költöztek, ahol gyakran látták egymást, többször dolgoztak együtt, Wolfgang segítette is őt egy-egy kifejezetten az ő hangjára komponált áriával. Aloisiából ugyanis udvari énekesnő lett, és hamar férjhez ment Joseph Lange udvari színészhez. Leopold meg is gyanúsította a fiát, hogy ismét a leányzó körül legyeskedik, amire az apját igyekezett gyorsan megnyugtatni:
„Langenénál [azaz Aloisiánál] bolond voltam, az igaz; de mivé nem lesz az ember, ha szerelmes?! De valóban szerettem őt, és érzem, most sem közömbös számomra. Szerencsém, hogy férje féltékeny bolond, és sehová sem engedi, s így ritkán láthatom.”
A Weber lányok egytől egyig tehetségesek voltak, de a legnagyobb sikert Aloisia érte el. Még Leopold is, amikor egy bécsi fellépésén hallotta, elismerően nyilatkozott róla: „tagadhatatlan, hogy a legnagyobb kifejezőerővel énekel” – mondta.
Nem példa nélküli a zenetörténetben, hogy egy híresség kosarat kapjon, de kevés olyan esetről tudok, hogy a kiszemelt nő helyett valaki annak a testvérét vigye az oltár elé. Joseph Haydn Therese Kellerbe volt szerelmes, akit szülei apácának szántak, így be kellett érje a lány nővérével, Maria Annával, vagy ahogy Haydn aposztrofálta őt, azzal a pokolfajzattal. Antonín Dvořák is hasonló sorsra jutott: először Josefína Čermákovát szemelte ki, végül az ő húgát, Anna Čermákovát vette el. Wolfgang tehát felsült Aloisiánál, de a Weber családdal való kapcsolata csak addig szűnt meg, amíg az egykori mannheimi család is a császárvárosba költözött, ott aztán fölvették egymással a kapcsolatot. Leopold rettegett ettől. És nem csupán az Aloisia-viszonytól, hanem Weberné machinációitól. Tudta, sejtette, hogy az az asszony veszélyes. És volt még néhány szabad állapotú leányzó körülötte. Wolfgang nem sejtett semmit a leendő anyós mestertervéből, bár, ha Weberné szemszögéből nézzük, az asszony végül is eredményesen szőtte a szerelmi hálót. Pedig egy kiállhatatlan és hazudós perszóna hírében állt, ráadásul gyakran nyúlt a pohár után. Wolfgang írja:
„Az utóiratnak Webernét illetően csak annyiban van alapja, hogy szeret inni, mégpedig többet, mint amennyit egy asszonynak innia illenék. De berúgva még nem láttam – hazudnom kellene, ha ezt állítanám. A gyerekek csak vizet isznak, és bár az anyjuk szinte kényszeríteni akarja őket, hogy bort igyanak, mégsem tudja rávenni őket. Gyakran a legnagyobb perpatvar van emiatt – ki hinné, hogy egy anya ilyesmi miatt veszekedjék?!”
Mondanom sem kell, Leopold ettől nem lett nyugodtabb, Wolfgang tehát tovább kellett nyugtassa:
„A Természet bennem éppen olyan hangosan szól, mint bárki másban, sőt talán még hangosabban, mint némely nagydarab, erős fickóban. Nem élhetek úgy, mint a legtöbb mai fiatalember. Először is, ehhez túl vallásos vagyok, másodszor jobban szeretem felebarátaimat, és becsületesebb a gondolkodásmódom, semmint, hogy egy ártatlan leányt el tudnék csábítani, s harmadszor túl nagy bennem az utálkozás s félelem a betegségektől, s túlságosan szeretem az egészségemet ahhoz, hogy ringyókkal futkározzam.”
Aligha lehet megállapítani, Wolfgang apologetikus sorai mögött mi húzódik meg. Egy kaland csupán? Édesapja megnyugtatása? Az biztos, hogy ezek a gondolatok egy sokkal fontosabb hír bevezetéséül szolgáltak. A zeneszerző vett egy nagy levegőt, és beavatta édesapját újabb tervébe, amitől Leopoldot megint a rosszullét kerülgette. Pedig nem lehet azt mondani, hogy a fiú nem írt volna a lehető legkedvesebben és legóvatosabban újdonsült szerelméről. És ebben a levélben is fölfedezhető, hogy Wolfgang tulajdonképpen olyan szemszögből mutatja be Constanzét – hiszen a fiatalabb Weber lányról van szó –, ami édesapja elvárásainak felel meg. Legalábbis ebben reménykedik.
„De hát ki szerelmem tárgya? Most se ijedjen meg, kérem. Csak nem egy Weber lány? De igen: egy Weber lány; de nem Josepha, nem Sophie, hanem a középső: Constanze. Még egy családban sem találkoztam ennyire különböző természetű emberekkel, mint itt. A legidősebb lusta, durva és álnok teremtés, aki minden hájjal meg van kenve, Langené csalfa, rosszhiszemű és kacér; a legkisebb pedig még túl fiatal ahhoz, hogy valakinek számítson: jó, de könnyelmű kis teremtés. Isten óvja meg attól, hogy elcsábítsák! A középső azonban, az én kedves jó Constanzém valóságos mártír közöttük, s talán éppen ezért a legmelegebb szívű, a legügyesebb – a legjobb. Ő törődik mindennel a házban, és mégis, semmi sem elég jó, amit csinál. [...] Nem csúnya, de a legkevésbé sem szép. Egész szépsége két kis fekete szemében és szép termetében van. Nem szellemes, de elég józan észjárású, hogy asszonyi és anyai kötelességeit el tudja majd látni. Nem él-hal a fényűzésért; ez egyáltalán nem igaz. Ellenkezőleg, hozzászokott, hogy rosszul öltözködjék. [...] A legtöbb dolgot, amire egy nőnek szüksége van, maga meg tudja csinálni. Fésülködni is mindennap egyedül fésülködik. Ért a háztartáshoz, a világ legjobb szíve az övé – szeretem őt, s ő szívből szeret engem: mondja, hát kívánhatnék-e jobb asszonyt magamnak?”
Régen minden jobb volt?
Leopold fiatal felnőttkorában a mai Németország területén a csecsemők közel 60%-a elhunyt. A század vége felé ez a szám jelentősen csökkent. Nem csupán a higiénéről gondolkoztak másképpen, mint mi, a gyermek fogantatásáról és születéséről is egészen vad elképzelésük volt. Ahogyan a nő szerepéről is, mely nagyjából kimerült abban, hogy küldetésük a férfi magvának befogadása, az utód kihordása, a fennmaradó időben pedig a házimunka elvégzése. Ez a szemlélet éppen Wolfgang Amadeus Mozart életpályája alatt változott meg. Samuel Thomas Soemmering 1799-ben készítette el az első tudományos igényű rajzokat a magzatfejlődésről, amiről az átlagembernek addig csupán homályos elképzelése volt. Persze hasonló ütemben váltak egyre népszerűtlenebbé a népi gyógymódok is, amelyekben például Leopoldék házasságának idején komolyan hittek. Ilyen volt a 18. század közepi terhességi teszt „receptje” is: végy egy gerezd fokhagymát, lefekvés előtt helyezd föl a hüvelybe, ha pedig reggel arra ébredsz, hogy a szád fokhagymaillatú, nem estél teherbe, azonban ha az illat más eredetű, készülhetsz a gyermekáldásra. Egyszerű, olcsó és megbízható. (Nem.) A felvilágosodásnak köszönhetően a várandósság vesztett mitikus jellegéből, a szülés biztonságosabbá vált, elindult a bábaképzés, a nőgyógyászat egyetemi tantárgy lett, 1787-ben pedig szakfolyóirat is indult. Sőt, nagyjából ebben az időben II. József rendeletben tiltotta meg, hogy a csecsemőket borral itassák, a szoptatást ugyanis, még Mozart is, rangon alulinak tartották. Vizet pedig mégse adhatunk annak a szegény párának, ugye?!