Finy Petra

Nagypapa villamost vezet

MESE A SZÜLETÉSNAPRÓL, AMELYBEN
NAGYPAPA RÉGI ÁLMA VALÓSUL MEG

Brúnó és Betti épp egy-egy könyvet bújt a könyvtárban. Brúnó olvasott, Betti a
képeket nézegette egy albumban. Bébibaba is ott négykézlábazott a
kisebbeknek való alacsony polc mellett, és legalább három lapozót sodort le a
polcról.
Anya és Nagypapa mellettük beszélgetett. Néha páran odamentek
Nagypapához, hogy megkérdezzék, melyik könyv merre van, vagy mit ajánl
nekik olvasásra.
Nagypapa ugyanis könyvtárosként dolgozott. Még mindig ő vezette a
könyvtárat, pedig már nyugdíjas volt, de az olvasók egyszerűen nem
engedték, hogy nyugdíjba menjen. Senki más nem értett ugyanis annyira a
könyvekhez, mint ő, és talán nem is létezett a világon még egy ember, aki
annyira szerette és ismerte volna a könyveket.
Gyűjtötte, babusgatta, dédelgette a köteteket.
Akadt olyan is, amibe akkora meseírók írtak ajánlást Nagypapának, mint
Lázár Ervin, Janikovszky Éva vagy Marék Veronika.
Akadt olyan, ami pöttöm volt miniatűr betűkkel.
Akadt olyan, ami Petőfi korából származott.
De Brúnó számára az a kis sérült könyv volt a legérdekesebb, amin az
1956-os forradalom idején átment egy eltévedt golyó. A Nagypapa azt a
könyvet is megszeretgette: újraköttette, hogy a borítón ne látsszon a sérülés,
belső lapjait pedig mindig óvatosan simogatta.
Egyszóval Nagypapa nemcsak egy könyvtárban dolgozott, de otthon is
különleges könyvtára volt.
Meglepő módon a könyveken kívül egyvalamihez vonzódott igazán,

mégpedig a villamosokhoz. Fejből tudta az összes járatot, a megállókat, és
annyira szerette a sárga járgányokat, hogy képes volt korábban indulni
bárhova, csak hogy villamossal juthasson el a helyszínre.
Gyerekkori álma volt, hogy egyszer villamost vezessen.
Pironkodva vallotta ezt be Anyának, amikor arról beszéltek, mennyire
szereti Brúnó a közlekedési eszközökről szóló történeteket.
– Látod, ezt a járgánymániát tőled örökölte! Még az is lehet, hogy egyszer
vezetni fog egy villamost! – jegyezte meg Anya a fiáról.
– Hát, azt én is kipróbálnám egyszer! Hatéves korom óta álmodozom erről,
amikor először utaztam az 59-es villamoson. Valahogy azt találtam a
legizgalmasabbnak, ahogy a hegyi kanyarokon egyre feljebb vitt. De a 17-es
villamost is nagyon szeretem, mert a Lukács fürdőhöz vezet, a kedvenc
medencéimhez.
Anya egy szót sem szólt, csak elkerekedett szemmel nézett Nagypapára.
Aztán pedig nagyon jó ötlete támadt. Gyorsan elkapta a tekintetét, nehogy
lebukjon, hogy épp most jutott eszébe, mi lehetne az ajándék Nagypapa
hetvenedik születésnapjára.
Este aztán megbeszélte az ötletet Apával, Brúnóval, Bettivel. Sőt, néha még
Bébibaba is beleszólt a tanácskozásba:
– Nappapa. Szejetem.
Ennyit fűzött hozzá a nagy tervhez, ami abból állt, hogy Apa elintézi egy
barátjával a közlekedési vállalatnál, hogy Nagypapa a születésnapján
vezethesse az 59-es vagy a 17-es villamost. Természetesen nem volna
teljesen egyedül, ott lenne vele a fülkében a villamosvezető is, de azért
mégiscsak kipróbálhatná a dolgot.
Nagy volt tehát az öröm, amikor a Nagypapa születésnapja előtti este Nagyi
így szólt:
– Mi lenne, ha ma este kicsit hamarabb hagynád abba az olvasást? Holnap
ugyanis nagyon korán kell kelned a szülinapi meglepetésedhez.
– Mennyire korán?
– Négykor.
– De hát mi…?
– Nem árulhatom el, meglepetés!
Nagypapa szót fogadott, és hajnalban kíváncsian kelt ki az ágyból. Nagyi
néhány szendvicset és italt is készített neki. Biztosan túrázni megyünk –
gondolta Nagypapa, és el sem tudta képzelni, hová viszi Nagyi.
Csak amikor a régi kis piros autójukkal a Budafoki kocsiszínhez közeledtek,
akkor kezdett derengeni neki valami. Könnybe is lábadt rögtön a szeme:
– Csak nem? – kérdezte, és be sem kellett fejeznie a kérdést.

– Csak de – felelte Nagyi. – A fiad elintézte, hogy a mai napon te vezethesd
a 17-es villamost. Persze némi segítséggel, mert a vezető is ott lesz melletted.
Nagypapa és Nagyi tehát odasétált a kocsiszínben alvó villamosokhoz, ahol
az egyenruhás villamosvezető már várta őket. Miután Nagypapa megfújta a
szondát, ahogy azt minden műszakkezdet előtt teszik a villamosvezetők,
elindultak az egyik 17-es villamos felé. A szonda nem olyan, mint a trombita
vagy a furulya, nem is azért fújnak bele, hogy hangot adjon, hanem azért, mert
a kis szerkezet egyetlen fújás után megmutatja, ivott-e alkoholt valaki. A
vezetőfülkében mindent beállítottak és ellenőriztek. Nagypapának legjobban
az tetszett, amikor a nagy fekete karral felengedhette az áramszedőket. De a
váltóállítás is izgalmas volt a síneken, ehhez kis terpeszbe kellett állni, és egy
nagy fémkarral elhúzni a síneket.
Nem sokkal később Nagypapa a villamosvezető irányításával elindult a 17-
es villamossal a forgalomba. Elképesztően csodás érzés volt, hogy ő
irányította ezt a hatalmas fémhernyót, miközben csendben suhantak át a
városon. A mennyországban érezte magát.
Pár kör után, úgy nyolc óra körül, a Móricz Zsigmond körtéren felszálltak
Brúnóék, Nagyi, és Apa testvére a barátnőjével és Huppancs kutyával.
Mindenki ámulattal nézte, milyen ügyesen vezeti Nagypapa a villamost.
Épp a Déli pályaudvarnál közeledtek a megállóhoz, amikor Nagypapa
észrevett valamit a síneken. Egy könyv volt az, messziről felismerte. Valaki
elhagyhatta, amikor átszaladt a síneken. Nagypapának nem volt szíve
áthajtani a könyvön, ezért engedélyt kért a villamosvezetőtől, és megállította a
járművet. Felvette a könyvet, és körülnézett, nincs-e a közelben a gazdája.
Nemsokára egy futó alakot vett észre, aki a Nagypapa kezében lévő könyvre
bámult:
– Ó, de kedves, hogy megmentette az életét! – lépett oda hozzá egy idős úr.
– Ha nem fékezem le a villamost, elütjük – adta át mosolyogva a könyvet
Nagypapa.
– Tudja, ezt a kötetet még a nagyapámtól kaptam. Túlélt két háborút is,
sajnáltam volna, ha így ér véget az élete – mondta az idős úr, majd hálálkodva
elköszönt.
Nagypapa elérzékenyülten nézett utána: nem gondolta volna, hogy a
villamosvezetős születésnapján még egy könyv életét is sikerül megmentenie.
Tökéletes nap volt. Igaz ugyan, hogy este alig fért el a tortáján az a
rengeteg gyertya, de ettől volt igazán szép az ünneplés.