Marie Aubert

Igazából nem ilyen vagyok

Egy ideig csak fekszem az ágyban és bámulok magam elé, álmodtam valamit, valami nyomasztót, de nem emlékszem, mi volt az. Ellen felhorkant mellettem, és nehézkes mozdulattal átfordul a másik oldalára.
Minden reggel ott van a bánat. Beletelik néhány másodpercbe, amíg érezni kezdem, amíg rendesen felébredek, de aztán megfordulok, látom, hogy a hálószobában vagyok, ahogy mindig, és ott van a bánat is, szétárad bennem. Megnézem a telefonomat, ez általában segít elterelni a gondolataimat, de Kaia nem küldött semmit az éjjel. Gyakran ébredek kedves, spicces üzenetekre, amikor a barátnőivel iszogat, ahogy tegnap is.
A ház csendes. Mindig én ébredek elsőként, Ellen képes tízig-tizenegyig aludni, ha nem ébresztik fel, ilyen tekintetben ő és Linnea egyformák. Eirik és Sivert hétvégén kilenc körül kel. Egy ideig tesznek-vesznek a szobájukban, aztán kijönnek a nappaliba vagy lemennek az alagsorba számítógépezni, hétvégenként szabad néhány órát játszaniuk. Felöltözöm, és csendben kimegyek a fürdőszobába, pisilek és megmosom az arcomat, aztán lemegyek a konyhába, és odateszem a kávét főni. Tegnap rendet kellett volna raknom, de túl fáradt voltam hozzá. A konyhapulton halomban áll a mosogatnivaló, koszos tányérok tele pizzahéjjal, a zsíros poharak alján állott bor- és szörpmaradék. Ismét megjelenik előttem Hanne dühös arca a folyosón, vagy talán riadt volt, nem hagy nyugodni a dolog. De hiszen többször is megdicsértem, hogy milyen jól néz ki. Kiöntöm a poharakból a maradékot, az egyik kólás pohárban találok egy elázott pizzahéjat.
Küldök egy jó reggelt üzenetet és egy szívecskét Kaiának, látom őt magam előtt az ágyban, amint elnyílt szájjal alszik, kicsit horkolni szokott, miközben karját a feje fölött nyugtatva a hátán fekszik, a gyomrom elszorul, le kell hunynom a szemem. Az arca, a melle az ágyban, a félhomályban. És erről ismét eszembe jut az a pillanat, amikor tegnap ott álltam kint a kertben, és Kaia meleg, spicces hangját hallgattam, buli előtt ittak egyet a barátnőivel, és ő kisurrant a mosdóba, hogy felhívjon, és elmondja, hogy milyen dögös vagyok.
Hogy éppen ő volt az, aki meglátott, szinte ledermedtem, amikor megfordultam, és egyenesen belenéztem az arcába, még most is kiver a hideg veríték, ha eszembe jut. Apa, amint ott áll a régi bársonynadrágban és az ingre felvett pulóverben, ritkuló, ősz hajával, és nem tudja leplezni, hogy kissé élvezi a helyzetet. Mi lesz, ha elmondja Ellennek, nem, azt nem tenné meg, de Hannénak és Juliának talán elmondja, képtelen lesz befogni a száját, végre fogást talált rajtam, szinte hallom rekedtes nevetését, vagy úgy, aha. A franc egye meg.
Megtöltöm és bekapcsolom a mosogatógépet, zúgva, bugyogva elindul, elmosom és eltörlöm a tepsiket, aztán lefújom a konyhapultot tisztítószerrel, és végigtörlöm egy konyharuhával. Egyelőre még minden egyben van, nemsokára a többiek is felkelnek, de a padlót ingatagnak érzem, a falakat törékenynek, mintha vékony üveglapok volnának, hamarosan ököllel sújtok le rájuk, és akkor majd minden széttörik darabokra. Nyelek egyet, felemelem és a fény felé tartom a múminpapás bögrémet, maradt rajta egy folt, nem jött le a mosogatógépben. Ezt abba kell hagynom, nem sajnálhatom magamat azért, mert hamarosan mindent tönkreteszek, nem tehetek úgy, mintha ez nem az én hibám volna.
Linnea jelenik meg elsőként, lejön a konyhába. Magához képest korán kelt. Én éppen leültem a nappaliban egy kávéval és az újsággal, de alig néhány percem volt magamra. Tegnap este rengeteget hívogattuk, Ellen sms-t is írt neki, hogy jóval túllépte az időt, amiben megegyeztünk. Ott álltunk és már azon voltunk, hogy elindulunk biciklivel megkeresni, amikor meghallottuk, hogy behajt a murvával felszórt útra. Bejött, de nem nézett ránk, egyenesen bement a fürdőszobába, miközben mi utána kiabáltuk, hogy nem ebben egyeztünk meg, volt egy megállapodásunk, Linnea!, és amikor Ellen felment a szobájába, hogy beszéljen vele, ő már eloltotta a villanyt, és úgy tett, mintha aludna.
A papucsa halkan végigcsoszog a padlón, amint bejön kezében egy szelet kenyérrel és egy pohár gyümölcslével, kockás pizsamájára gyapjúpulóvert húzott. Ölében a tányérral leül a szófára, és miközben eszik, a telefonját nézi. Alsó ajkát elbiggyeszti, keskeny válla előregörnyed. Leteszem az újságomat, rám se néz.
– Nem akarsz elmondani valamit?
– Mit mondjak? – kérdez vissza.
Haja belelóg az arcába, szinte tüntetően, kinyújtom a kezem, és a füle mögé simítom a lógó hajtincset.
– Ne már – mondja, és elhúzódik.
– Miért késtél tegnap este egy órát?
– Csak – feleli. – Megfeledkeztem az időről.
– De hol voltál?
– Bicajoztam – feleli teli szájjal.
Felesleges energiapazarlás vele vitatkozni, nem hiszem, hogy bármi rosszat tett volna, de kedvem lenne kissé helyretenni őt, azt akarom, hogy nekem legyen igazam. Mostanában fogalmam sincs, hogy mi történik vele. Újra meg újra megpróbáltuk belevonni a konfirmáció előkészületeibe, megkérdeztük, hogy milyen dalokat énekeljünk, milyen virágot szeretne az asztalokra, de olyan, mintha egy közönyös háromévest próbálnál rávenni, hogy játsszon veled. Egyetlen dolog érdekelte, hogy ez az Ingrid, akit sem Ellen, sem én nem kedvelünk különösebben, hogy ő legyen az, aki majd felszolgál. Linnea krónikusan mogorva, jelentette ki Eirik, a krónikus szót mostanában fedezte fel, és ahol lehet, belefűzi a mondandójába. Ez a mogorva hallgatás, az, hogy gyakorlatilag elvárja, hogy megfejtsék és megértsék őt anélkül, hogy egyetlen szót is szólna, mintha nekem nem volna éppen elég gondom, mintha az én feladatom volna dekódolni minden egyes gesztusát, erőt kell vennem magamon, hogy ne emeljem fel a hangom.
– Ingridnél voltál? – kérdezem.
Linnea alig észrevehetően kiegyenesedik, és rám néz.
– Nem – feleli.
– Anya őt is megpróbálta felhívni – mondom. – De nem vette fel.
– Hogy mi? – mondja Linnea, és a kenyeret tartó keze az ölébe hanyatlik. – Anya felhívta Ingridet?
– Fogalmunk sem volt, hogy hol lehetsz.
– Nem hívhatjátok csak úgy fel az ismerőseimet! – mondja.
– Ha nem jössz haza időben, akkor bizony kénytelenek vagyunk mindenkit felhívni – mondom. – És ezzel te is tisztában vagy.
Linnea nem felel. Felhúzza lábát a szófára, és keresztbe fonja a karjait.
– Akkor talán holnap el sem megyek konfirmálni – mondja végül.
– Ja, persze – felelem. – És majd szólunk az összes vendégnek, hogy ünnep lefújva.
– Szuper – mondja.
– És lemondjuk a kaját – folytatom. – Meg visszaküldjük az ajándékokat.
– Békén hagynál már? – mondja, és újra felemeli a telefonját.
– Volnál kedves rám nézni, amikor hozzád beszélek?
Linnea nem felel, csak a telefonját bámulja, babrálja és nyomogatja. Lassan kifújom a levegőt, most érzem igazán, hogy milyen rosszul aludtam. Holnap harminc vendéget kell leültetnünk itt, ebben a nappaliban, nemsokára indulok az utánfutóval húsz összecsukható székért, ki kell vasalnunk a terítőket, és meg kell terítenünk az asztalokat, Linnea kapott egy új népviseletet, ami ötvenezer átkozott koronába került, mindent megteszünk érte, abszolút mindent. És Ellen készített egy nagy halom ültetőkártyát. Szinte rosszul leszek a gondolattól, Ellen, amint ott görnyed a kártyák fölött, szépen és precízen egyenként körbevágja őket, és tőlem kérdezi meg, hogy kit hova ültessen, mintha még mindig arra alapozhatná az életét, amit én mondok, ő megtett minden tőle telhetőt, ez az egész nem az ő hibája. Kikapom Linnea kezéből a telefont, és teljes erőből odavágom a szófához, ugrik egyet a párnákon és leesik a földre. Linnea eltátja a száját és rám bámul, miközben én felpattanok, és kiviharzok a szobából.
Egy darabig csak állok a folyosón és nagyokat lélegzek, arra számítok, hogy Linnea utánam rohan, és azt kiabálja majd, hogy agresszív vagyok, vagy toxikus, vagy ilyesmi, mostanában folyton ilyeneket mond. Ebben a házban Ellen az, aki toporzékol, és a falhoz vág valamit, ha dühös, nem én, én tudok magamon uralkodni. A negyvenedik születésnapomon Ellen beszédet mondott, a sziklájának nevezett, és azt mondta, hogy ennek a családnak én vagyok a földi személyzete. Ettől egy kicsit ideges lettem, azon tűnődtem, hogy Ellen vajon végiggondolta-e, hogy ez úgy hangzik, mintha ő lenne a pilóta, a főszereplő, miközben én csak teszek-veszek itt a sárga fényvisszaverő mellényben, akár egy szerény reptéri háttérmunkás. De azért hátradőltem és mosolyogtam, a vendégek pedig bólogattak és rám nevettek, tulajdonképpen büszke voltam, én vagyok a család sziklája.

Vissza kellene mennem, hogy bocsánatot kérjek Linneától, hogy elmondjam, amit tettem, nem volt helyes, de egyetlen porcikám sem kíván magyarázkodni a krónikusan mogorva, legörbülő szájának, inkább töltök magamnak még egy csésze kávét.
A konyhaasztalon ott hever a lista a mai teendőkkel. Elhozni a székeket, virágot venni, összehajtogatni a szalvétákat, elkészíteni a desszertet, kivasalni az ünneplőingeket, felmosni a padlót. A székek, a padló és a desszert mellett egy B betű áll, a többi mellett pedig egy E. Fáj a fejem. Holnap a templomi szertartás után, egy órakor érkezik a cateringes, meg kell néznem, hogy rendben van-e az öltönyöm, ezt már rég meg kellett volna tennem. Fel kellene állnom és elindulnom, de csak ülök, és nézem a telefonomat, remélve, hogy Kaia felébred. Megnyitom az Instagramot, és megnézem azoldalát. Nincsenek új képei, tegnap óta nem posztoltsemmit. Kaia gyakran posztol képeket az erkélyéről, vagy egy borospohárról, vagy tematikus beöltözős bulikról, néha pedig feltesz egy térképet arról, hogy mekkora távot futott le. Azokat a képeit, amik közvetlenül azután készültek, hogy összejöttünk, különösen jól ismerem. Semmi olyat nem posztolt, aminek köze volt hozzám, de akkoriban minden bejegyzése mintha jelentőségteljes, titkos jel lett volna, nekem szánt üzenet, amiket lázas lelkesedéssel követtem. Egy komp a szülővárosában azon a hétvégén, amikor elutazott, egy focimeccs, amire tudtam, hogy elmegy. Amióta együtt vagyunk, ha ugyan nevezhetjük így ezt, ami köztünk van, azóta nem mertem egyetlen posztot sem lájkolni az oldalán.
Kaia tavaly jött hozzánk dolgozni. Én épp csak kezdtem talpra állni anya halála után, hosszú időbe telt, sérülékeny voltam, dühös és elgyötört, nem ismertem magamra, a legjelentéktelenebb ügyekre is rögtön robbantam. Ordítottam a gyerekekkel, ha hangoskodtak, kiabáltam Ellennel, ha a konyha tele volt koszos edényekkel, a munkahelyemen képes voltam összeveszni bárkivel, aki feldöntött egy csésze kávét, vagy nem vette fel azonnal a telefont. Egyszer még egy fickót is meglöktem a boltban, mert véletlenül nekem jött.
Hónapokon át hoztam-vittem anyát a kórházba kemoterápiára, kitámogattam a fürdőszobába, amikor nem tudott járni, és egy alkalommal akkor is segítettem, amikor összecsinálta magát. És anya felhívott az éjszaka közepén, azt kiabálta a telefonba, hogy nem akar meghalni, nem akarok meghalni, én pedig fogtam a telefont, lementem a konyhába, leültem, és halkan, lassan addig beszéltem hozzá, amíg meg nem nyugodott. És mégis, mégis úgy halt meg, hogy nem voltam mellette. Felhívtak a kórházból, azt mondták, hogy már csak egy, legfeljebb két napja van hátra, de gyorsabban megtörtént. Azt hittem, van még időm elhozni Eiriket és Sivertet az edzésről, és nem tartott sokáig, amíg autóval lementem értük a focipályához, megvártam, amíg vége az edzésnek, letettem őket otthon, és aztán egyből mentem is a kórházba, de mire odaértem, anya már halott volt. Hanne másnap reggel repült volna haza Oslóból, de elkésett. Anya egyedül halt meg, az én anyám egyedül halt meg, miközben a nővér kiment a vécére, én nem voltam ott, senki nem volt mellette.
Eleinte, amikor nem voltam képes semmire, csak sírni és üvölteni, Ellen átölelt és kitakarított és bevásárolt és gondoskodott a gyerekekről. Én nem tudtam felkelni az ágyból, nem volt erő a lábamban, nem voltam hajlandó elhúzni a sötétítőfüggönyöket, nem akartam mást, csak sötét éjszakát, anya, anya, anya, anya. Végül Ellen bejött, és felkapcsolta a villanyt, egészen riadt volt, azt mondta, hogy nem fekhetek itt örökké, és nem tudja, mit tegyen. Mert számítanak rám, a munkahelyemen és idehaza is, nem bámulhatom tovább a falat, és én egyetértettem vele. Felkeltem, lezuhanyoztam, bementem dolgozni. Egy idő után újra elkezdtem kitakarítani a fürdőszobát, és Simennel és a fiúkkal benéztünk egy sörre a Jeppe ivójába is.
De az érzés nem tágított. Olyan volt, mint egy visszatérő áramszünet, mint egy meghibásodott áramkör, ami bármelyik pillanatban megrázhat úgy, hogy elzsibbad tőle a karom vagy a mellkasom. Volt olyan reggel, amikor fogtam a fogkefémet, és puszta kézzel kettétörtem a fürdőszobában, és túl sokat ittam, és utána hánytam, és elképzeltem, hogy felpofozom Ellent, mert úgy gondoltam, Ellen megkönnyebbült, hogy anya meghalt, hiszen így ismét kizárólag az övé lehetek, elképzeltem, hogy felpofozom apát, vagy felpofozom Hannét.
Most már jobb a helyzet. Ellen örül, hogy összeszedtem magam. Teszem, amit tennem kell, főzök, fuvarozom a gyerekeket, lefekszem vele, ha ő kezdeményez. Szombat esténként a tévészobában ülök az alagsorban, Linnea, Sivert, Eirik és Ellen között, ők a tévét nézik, én pedig őket, olyan, mintha kívülről figyelném őket, nézem, ahogy esznek, és hallgatom, ahogy hétköznapidolgokról beszélgetnek. Próbálom meggyőzni magam, hogy ez itt az én kis csapatom, úgy, ahogy régen, hogy ez az én házam, az én otthonom, de ez sem segít, és senki nem felel, amikor felállok, és közlöm, hogy kimegyek vécére. A fürdőszobában általában sms-t írok Kaiának, és elönt a melegség, amikor a képernyőn megjelennek a választ jelző kis buborékok. Kényszerítem magam, hogy ezt ne gondoljam tovább, veszek egy mély levegőt és ökölbe szorítom a kezem, te nem vagy olyan, mint az apád, mondom magamnak, hát persze, hogy nem, soha nem is leszel olyan, te a család sziklája vagy, erős férfi, aki szembenéz a gondokkal, és vállalja a következményeket. És pontosan ezt fogod tenni. Igen.
A Kaiával való együttlét segít. Soha nem gondoltam volna, hogy valami ilyen sokat segíthet. Ez tisztára szexterápia, mondtam neki egyszer, ez a harmadik vagy negyedik alkalom volt, amikor felmentem hozzá, és az ágyban feküdtünk, én feltettem Marvin Gaye Sexual healing című számát, és a számmal beletrombitáltam a hasába. Kaia nevetett, és azt mondta, ne ízléstelenkedjek, én pedig egy kicsit megsértődtem, ezt kedveskedésnek szántam. Amikor titkon felmegyek hozzá, az olyan, mint egy vakáció, olyan, mintha elutaznék külföldre. Könnyebben tudok levegőt venni, megnyugszik az elmém, ellazulnak az izmaim. Amikor vele vagyok, szinte más emberré válok, nevetek és felszabadultan beszélgetek, és nyugodt lélekkel kinyitok egy üveg bort egy átlagos kedd délutánon, és főzök, jobban főzök, mint Kaia, mert ő sokáig szingli volt, és megszokta, hogy készételt vesz vagy kaját rendel. Kaia szerint nagyszerű, hogy én ennyire igyekszem. Elképesztő, hogy mennyire örül nekem, ha nála vagyok, odajön hozzám, és hátulról átölel, miközben én a tűzhelynél állok, és nincsenek elvárásai, nincsen zsörtölődés, egyszerűen csak élvezzük egymás társaságát. Ha rá gondolok, amikor nem vagyunk együtt, jólesőn belesajdul a szívem, legszívesebben a két tenyerem közé fognám ezt az érzést, hogy vigyázhassak rá. A látvány, amint reggelente megérkezik az irodába, és halovány, rejtelmes mosolyt vet rám, amikor elsétál az asztalom mellett, ahogy megérzem a teste melegét, amikor átkarol, csak erre akarok gondolni, és semmi másra.
Anya azonban hiányzik. Még most is. Olyan, mintha kitéptek volna egy darabot a testemből, néha kétrét görnyedek, mert olyan erős ez az érzés, hogy egyszerűen nem kapok levegőt. De azt sem akarom, hogy elmúljon. Egyik nap belém hasított, hogy már nem emlékszem tisztán az arcára, és csak akkor nyugodtam meg, amikor megnéztem a képét a régi fotóalbumokban és a telefonomon, igen, ilyen volt ő, így nézett ki. Tegnapelőtt véletlenül eszembe jutott egy beszélgetésünk, amikor a Koster-szigetekre tett kirándulásról mesélt. Évek óta nem jutott eszembe ez a beszélgetés, és megörültem neki, van egy újabb emlékem róla. Apa másként emlékszik rá, ahogy Hanne is, és nekem nem kellene már ennyire gyászolnom, ilyen mélyen, de én vagyok az egyetlen, akinek ez a feladata, az én feladatom rá emlékezni. Éjszakánként azonban továbbra sem segít semmi, remegve ébredek a sötétben, minden hullámzik, minden engem figyel, a csatakos ágynemű rátapad a testemre. Jobb lesz, ha majd Kaia mellett alhatok, gondolom magamban, én igazából nem ilyen vagyok, de semmi sincs úgy, ahogy régen.