Kazinczy Ferenc

Kazinczy Ferenc, kazinczi és alsóregmeczi (Érsemjén, 1759. október 27. - Széphalom, 1831. augusztus 23.), író, költő; a nyelvújítás vezéralakja, az MTA tagja. Nyelvújító és irodalomszervezői tevékenységével a reformkor előtti évtizedekben a nemzeti felemelkedés és önállósulás ügyét szolgálta.
Kazinczy Ferenc régi nemesi családból származott, Kazinczy József, Abaúj megyei táblabíró és Bossányi Zsuzsanna fia volt. Nyolcadik életéve betöltéséig anyai nagyapjánál, Bossányi Ferenc bihari főjegyző és országgyűlési követ házánál nevelkedett. Első ismert levelét 1764 decemberében szüleinek írta, akik akkor Regmecen laktak. 1766-ban nagynénje megbetegedett, gyógyíttatása érdekében a család Debrecenben tartózkodott, Kazinczy három hónapig a Református Kollégiumba járt. Nagynénje halála után, 1767-ben visszakerült a szülői házhoz, ahol magántanulóként egy késmárki diáktól latinul és németül tanult. 1768-ban nyelvi tanulmányait Késmárkon folytatta
1769. szeptember 11-től tíz éven át a sárospataki kollégium tanulója volt, ahol autodidakta módon elsajátította az ógörög nyelvet. 1773-ban felvették a retorikai osztályba. Decemberben az iskolai küldöttség élén gróf Beleznai Miklós tábornokot neve napján annak bugyi birtokán üdvözölte, ezen az útján látta először Pestet.
1774. március 20-án meghalt édesapja. 1775-ben megjelent első kötete, amelynek kiadását özvegy édesanyja támogatása tette lehetővé. 1775-től a főiskolán a korábban már felvett jogi tantárgyak mellé felvette a teológiát is, az iskolába érkezett francia katonatiszttől pedig franciául tanult.
1777-ben Zemplén vármegye küldöttsége Bécsbe utazott. E küldöttség tagja volt nagybátyja, Kazinczy Ferenc, aki őt magával vitte. Egy másik útján édesanyjával Kazmérba, később a bihari főispán, Andrássy István beiktatására Nagyváradra ment. 1779. július 15-én utolsó vizsgái után elbúcsúzott az iskolától.1779. szeptember 9-én Milecz Sámuel tornai ügyészhez utazott Kassára, ott kötött ismeretséget fiatalkori szerelmével, Rozgonyi Erzsébettel, valamint Baróti Szabó Dáviddal. Közben egy nagyváradi út alkalmával 1780-ban megismerkedett Révai Miklóssal is; október 18-án búcsút vett Kassától. 1781. január 11. és 1782. június 2. között Eperjesen folytatta a joggyakorlatot, emellett sokat foglalkozott a művészetekkel is: táncolni, fuvolázni, rajzolni, festeni tanult, sokat olvasott; különösen a német írókat kedvelte. Szerelmes lett egy "mívelt leányba", Ninos Steinmetz özvegy katonaorvosné leányába, aki nagy hatással volt rá.
1782 augusztusában édesanyja felkísérte Pestre, ahol Bernáth József "patvaristája" lett, majd felesküdött hites jegyzőnek. A következő évben visszatért édesanyjához Alsóregmecre, akinek sürgetésére báró Orczy Lőrinchez utazott Tarnaörsre tiszteleti jegyzői állásért folyamodni. 1784. október 13-án ki is nevezték ez állásra, majd ugyanebben a hónapban Abaúj megyei táblabíróvá. November 29-én helyettesi aljegyzői tisztséget is nyert Zemplén megyében, de a főjegyzővel összekülönbözött és állását szinte azonnal feladta.
1784. január 16-án gróf Török Lajos, a kassai tankerület főigazgatója és a miskolci szabadkőműves páholy nagymestere felavatta a páholy tagjai közé.
1785 augusztusában Bécsbe utazott, hogy van Swieten közoktatásügyi miniszternek bemutatkozzon és a Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg, Gömör, Torna, Abaúj, Borsod, Heves, Jászság és Kis-Kunság megyei iskolák tanfelügyelőségét kérje, melyet november 11-én meg is kapott. E tisztséget öt éven át töltötte be, II. József császár rendelkezései szerint mintegy kétszáz iskolát állított fel, s ezzel nagy elismerést szerzett magának.
1787. november 13-án Barótival és Batsányi Jánossal együtt Kassán megindította a Magyar Museum című folyóiratot, Batsányival azonban hamarosan összekülönbözött és 1789-ben kivált a szerkesztőségből. 1790-ben ugyancsak Kassán Orpheus címen saját folyóiratot alapított, melyből nyolc füzet jelent meg két kötetben.
1789. május 31-én olyan súlyosan megbetegedett, hogy lemondtak életéről. Kassán már halálhírét költötték, amikor hirtelen jobban lett és meggyógyult.
1790 tavaszán, a Szent Korona Magyarországra hozatalakor tagja volt a koronaőrségnek. A korona őrszobájában írta Hamlet-fordítása elé Prónay László csanádi főispánnak azt a levelét, amelyben a magyar színészet érdekében emelt szót. Kassára ment, majd miután Budán felerősödtek a magyar színészet életre hívására irányuló törekvések, Budára érkezett, októberben azonban hivatalos ügyeinek intézése miatt haza kellett utaznia.
1791-ben elveszítette állását, "azon okból, mivel nem vagyok róm. katholikus" - írta később egy levélben. Nem akart újra szolgálatba lépni, de anyjának és nagybátyjának, Kazinczy Andrásnak kérésére május 7-én Bécsbe utazott, de nem járt sikerrel: a király éppen Pisában tartózkodott. Hajóval érkezett vissza Pestre, tíz nap múltán Székesfehérvárra utazott Virág Benedekhez és Pálóczi Horváth Ádámhoz. Onnan ismét visszatért Bécsbe, ahol a király helyett a trónörökös Ferenc főherceg fogadta augusztus 15-én, kérése azonban nem talált meghallgatásra. Bécsben kötött - később végzetesnek bizonyult - barátságot Hajnóczy Józseffel. Szeptember 10-én érkezett haza és a telet Alsóregmecen töltötte.
II. Lipót halála után utóda, I. Ferenc országgyűlést hirdetett Budára, Kazinczy 1792 májusában az alsó táblában mint báró Vécsey Ferenc követe foglalt helyet. Június 17-én megjelent a királynál udvari kamarai titoknokságot kérni, de hiába: ezt a hivatalt már Hajnóczy József kapta meg. Az országgyűlés után Kazinczy hazatért és másfél évig Alsóregmecen dogozott.Kazinczyt az irodalomtörténet a hazai nyelvújítás vezéralakjaként, korának nagy irodalomszervezőjeként tartja nyilván. Írói pályája két részre: fogsága előtti (1794. decemberéig tartó) és szabadulása (1801. június vége) utáni részre osztható.
Az első részt a felvilágosodás (Rousseau) eszméinek hatása és a szentimentalista stílushoz való vonzódás jellemezte. Megindította az első magyar nyelvű irodalmi folyóiratokat: előbb harmadmagával a Magyar Museumot, majd annak szerkesztéséből kiválva egymaga az Orpheust. Orpheus-ának bevezetőjében írta: "Nékem egyik tárgyam a józan gondolkozás lesz?". Segítette az első magyar nyelvű színtársulat létrejöttét; évente jelentkező versantológiát készült kiadni (Helikoni virágok), melynek azonban csak első, 1791. évi kötete jelent meg.
Pályája második, jóval hosszabb időszakában inkább a klasszicista művelődéseszmény és ízlésvilág érvényesült. Előtérbe került az ízlés nevelése, a választékos stílus, a nyugati irodalmi minták követésének igénye és fontosságának hirdetése. A jelentős nyugati írók műveinek fordítását a magyar nyelv gazdagítása miatt is elsőrendű feladatának tartotta, 1808-ban írt, bár csak 1916-ban megjelent Tübingai pályamű-vében pedig (A magyar nyelv polgári nyelvvé emelése felől) a magyar nyelv hivatalossá tétele mellett állt ki. Tanulmányaiban, vitairataiban ebben az időben jelent meg programszerűen a magyar nyelv megújításának igénye.
Már 1805-ben írt Csokonai-nekrológja, majd Kisfaludy Sándor műveiről 1809-ben közölt recenziója vitákat váltott ki irodalmi körökben. A nyelvújítási harcot Vitkovics Mihálynak címzett verse és Tövisek és virágok című epigramma-gyűjteményének megjelenése indította el (1811). Vallotta, hogy az írónak szabadságában áll új szavak alkotása, hogy a nyelvet szebbé, kifejezőbbé tegye, alkalmassá az új ismeretek befogadására. Egyes túlzó, egyoldalú nézetei miatt több írótársával szembekerült, még Kölcsey is elfordult tőle. A nyelvújítási harcot végül kompromisszumra hajló tanulmánya, az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél (1819) megjelenése zárta le.
Kiadta Dayka Gábor, Báróczi Sándor, Kis János műveit és bevezető tanulmányokban ismertette írói pályájukat. Kiterjedt levelezésével irányítója volt az irodalmi életnek, amíg ezt a szerepet át nem vette tőle a Pesten tömörülő fiatalabb írónemzedék.