Baróti Szabó Dávid

Jezsuita szerzetes, költő, műfordító, tanár. Az alapvető képzés (rétori osztály) elvégzése után, 1757. november 30-án belépett a jezsuita rendbe (Jézus Társasága). Újoncéveit (noviciátus) Trencsénben végezte, majd 1759 és 1760-ban latin és ógörög nyelvtudását fejlesztette tovább, hogy majd Székesfehérvárott a gimnázium első osztályának tanára legyen. 1760 és 1763 között filozófiát hallgatott Nagyszombatban a jezsuiták híres egyetemén. 1763-64-ben, Kolozsvárott a gimnázium második osztályában tanított és a papnevelő intézet (szeminarium) felügyelője volt. 1764-65-ben a költészet tanára Egerben, valamint a tanulók vasárnapi hitszónoka. Teológiai tanulmányait 1765 és 1770 között végzi Kassán, amelynek végén pappá szentelték. 1770-71-ben a nagyváradi gimnáziumban a költészet- és szónoklattan tanára, a tanulók congregatiójának igazgatója, és a rendház történetírója. 1772-73-ban Besztercebányán töltötte a harmadik próbaévet. Ebben az évben tiltották be a jezsuita rendet, amit követően Baróti Szabó Dávidot, mint az esztergomi főegyházmegyébe osztott papot ideiglenesen Komáromba a szónoklattan tanítására rendelték. 1777-ben Kassára nevezték ki a felső osztályok tanítására. Ebben az állásában 1799-ig maradt; ekkor nyugállományba vonult. Irodalmi törekvéseinek jutalmaképpen Ferenc királytól 600 forintnyi nyugdíjat kapott és egykori tanítványa, györkényi Pyber Benedekhez, régi barátja és pártfogója P. Ferenc, Komárom vármegye főjegyzője fiához költözött Virtre, ahol élete utolsó két évtizedét töltötte.