Jonathan Franzen

Diszkomfortzóna

Volt pár hét ezen a tavaszon, mikor gyakorlatilag Franzennel éltem. Csodálkoznék, ha lenne vele interjú, amit nem olvastam volna, amerikai egyetemek pódiumbeszélgetései vagy vezető napilapok közlései; végtelen jegyzetet írtam érdekesnek érzett tétova félmondatairól, ezeket párhuzamba állítottam a regények mellékszereplőinél talált tétova gesztusokkal. Amerikai tévéműsorokat néztem vissza, ahol Franzen vendég vagy legalább beszédtéma volt, minneapolisi könyvklubok elragadtatott tagjait, farmernadrágos férfiakat hallgattam érvelni, miért jó a Szabadság, szuperfrizurás chicagói nőket figyeltem, ahogy arról mesélnek, kész-passz, Franzen főhőse egy az egyben a férjük. Tudtam, hogy puritán a lakás, ahol dolgozik, hogy semminemű internet-hozzáférése nincs, hogy fókuszálni tudjon a regényére, hogy kiskorában szeretett színjátszózni, első házassága nem sikerült, valamiért órákon át képes madarakat nézni, sőt időnként csakis erre vágyik.

Próbáltam felkészülni az egyórás, élő beszélgetésre, amit a TIME magazin címlapos Franzennel, mint a Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégével fogok abszolválni angolul. Volt egy olyan híre, hogy eléggé öntörvényű, ha nem érzi jól magát, kekk lesz, kellemetlenkedik, nem együttműködő. Szóval, izgultam. Ámde minek, derült ki sokadszorra. Igazán jót beszélgettünk. Gondolkodik a válaszai előtt, nem rutináradatot nyom, ami lehet, hogy evidensnek hangzik, de egy sokat nyilatkozó közszereplőnél nem az. Humoros. Lehetett vele viccelni. Ügyetlen, olyan szerethető módon, vagyis, hogy nem egy teljesen kontrollált, kitalált, felépített sztáríró, hanem életszerű, aki bénázik a hátizsákjával, hogy hova tegye le, míg a színpadon vagyunk. Rengeteg nyelvre fordított könyveit mindenfelé olvassák, díjakkal honorálják, sőt megfilmesítik, Obama a Szabadságot olvasta, amikor szabadságra ment – mekkora poén, ez csak magyarul él –, ő pedig, úgy tűnt, teljesen normális pasi maradt.

Aki olvasta regényeit, a Diszkomfortzónában ismerős helyszíneket és alakokat fog találni. Aki most kezd Franzennel, az is szeretni fogja, mert olyasmiket mond, amiket mi is szoktunk – hogy tinédzser önmaga néha felülkerekedik benne, órákat fetreng a tévé előtt, fényes dzsipeket szeretne kulccsal meghúzni, és fél doboz csokis kekszet eszik ebédre.

Tetszett, hogy a színpadon elmondta, ami ismét tűnhet magától értetődőnek, de hát olvastunk már mindahányan olvashatatlan könyvet; az olvasó a barátunk, nem az ellenségünk. Sőt, odáig is elmegy, hogy „Őszinte szeretnék lenni. Ez a paktumom velük.”