Jonathan Franzen

Diszkomfortzóna

2015. 06. 11. - Winkler Nóra

Volt pár hét ezen a tavaszon, mikor gyakorlatilag Franzennel éltem. Csodálkoznék, ha lenne vele interjú, amit nem olvastam volna, amerikai egyetemek pódiumbeszélgetései vagy vezető napilapok közlései; végtelen jegyzetet írtam érdekesnek érzett tétova félmondatairól, ezeket párhuzamba állítottam a regények mellékszereplőinél talált tétova gesztusokkal. Amerikai tévéműsorokat néztem vissza, ahol Franzen vendég vagy legalább beszédtéma volt, minneapolisi könyvklubok elragadtatott tagjait, farmernadrágos férfiakat hallgattam érvelni, miért jó a Szabadság, szuperfrizurás chicagói nőket figyeltem, ahogy arról mesélnek, kész-passz, Franzen főhőse egy az egyben a férjük. Tudtam, hogy puritán a lakás, ahol dolgozik, hogy semminemű internet-hozzáférése nincs, hogy fókuszálni tudjon a regényére, hogy kiskorában szeretett színjátszózni, első házassága nem sikerült, valamiért órákon át képes madarakat nézni, sőt időnként csakis erre vágyik.

Próbáltam felkészülni az egyórás, élő beszélgetésre, amit a TIME magazin címlapos Franzennel, mint a Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégével fogok abszolválni angolul. Volt egy olyan híre, hogy eléggé öntörvényű, ha nem érzi jól magát, kekk lesz, kellemetlenkedik, nem együttműködő. Szóval, izgultam. Ámde minek, derült ki sokadszorra. Igazán jót beszélgettünk. Gondolkodik a válaszai előtt, nem rutináradatot nyom, ami lehet, hogy evidensnek hangzik, de egy sokat nyilatkozó közszereplőnél nem az. Humoros. Lehetett vele viccelni. Ügyetlen, olyan szerethető módon, vagyis, hogy nem egy teljesen kontrollált, kitalált, felépített sztáríró, hanem életszerű, aki bénázik a hátizsákjával, hogy hova tegye le, míg a színpadon vagyunk. Rengeteg nyelvre fordított könyveit mindenfelé olvassák, díjakkal honorálják, sőt megfilmesítik, Obama a Szabadságot olvasta, amikor szabadságra ment – mekkora poén, ez csak magyarul él –, ő pedig, úgy tűnt, teljesen normális pasi maradt.

Aki olvasta regényeit, a Diszkomfortzónában ismerős helyszíneket és alakokat fog találni. Aki most kezd Franzennel, az is szeretni fogja, mert olyasmiket mond, amiket mi is szoktunk – hogy tinédzser önmaga néha felülkerekedik benne, órákat fetreng a tévé előtt, fényes dzsipeket szeretne kulccsal meghúzni, és fél doboz csokis kekszet eszik ebédre.

Tetszett, hogy a színpadon elmondta, ami ismét tűnhet magától értetődőnek, de hát olvastunk már mindahányan olvashatatlan könyvet; az olvasó a barátunk, nem az ellenségünk. Sőt, odáig is elmegy, hogy „Őszinte szeretnék lenni. Ez a paktumom velük.”

Winkler Nóra

Kulturális újságíró, néha könyvíró, árverésvezető. E téren szívügye és büszkesége a Bátor Tábor évenkénti jótékonysági aukciója. Olvasás nélkül nehezen lenne meg, ötévesen kezdte a János vitézzel, a szenvedély iskolai magyarórákon, egyetemen az amerikai írók műveiben való elmélyedés során csak fokozódott. Ha lakótereket kell felidéznie, a könyvespolcok képe, hogy melyik cím melyik mellett volt, tisztán beugrik neki. Hálás, hogy munkája legjava kedvtelés, tudta, hogy kulturális területen fogja jól érezni magát. Rádiózott és tévézett, szeret interjúkat készíteni és beszélgetéseket vezetni. Kortárs magyar írókkal különösen, mert pár éve legfontosabb elismerésükkel, az Aegon Művészeti Díjjal dolgozik.

A Nóra polcán könyveket ajánlok – frisseket, még csak előjegyezhetőket, bestsellereket, delikát darabokat, régi nagy kedvenceket. A könyveket párosítom képekkel, festményekkel, fotókkal, mindig olyat keresek, ahol szépen összekapcsolódik művészet és irodalom.

Anne Neely

Ha már ennyire sokrétűen megismertem Franzent, persze érdekelt, van-e vonzalma képekhez, kik a kedvenc festői, jár-e szívesen kiállításokra. Egy interjúban találtam végre utalást, és kiderült, az amerikai Anne Neely a nagy kedvence.
Neely 1946-ban született. Leginkább tájképeket fest, természeti látványt, ami két szempontból is érdekes. Klimtre emlékeztető dekoratív világa van, és Klimt kora az a bécsi időszak, ami Franzent kultúrtörténetileg nagyon érdekli. Továbbá félnapokat nézi a tájat egy arra repülő madár miatt, szóval végül is értem a választást.