Anthony Burgess

Anthony Burgess, angol írónál valamikor a '60-as években gyógyíthatatlan betegséget (talán agytumort, de ebben nem vagyok biztos) diagnosztizáltak, és max. egy évet jósoltak neki az orvosok. Az író erre mint az őrült, el kezdett írni, csak úgy ontotta magából a regényeket. A betegség szerencsére kacsának bizonyult, Burgess egészen 1993-ig élt - és írt. Rengeteg könyve közül magyarul hosszú ideig csak hármat - Gépnarancs, Beteg a doktor, Egy tenyér, ha csattan - adtak ki, az utóbbi években viszont a Cartaphilus kiadó jóvoltából kicsit csökkent a lemaradásunk. A Gépnarancs - nekem kedvencem! Stanley Kubrick döbbenetes vízióval varázsolta filmvászonra is, de most maradjunk a regénynél. Valamikor a meghatározatlan jövőben játszódik. A főhős, Kicsi Alex (aki Schilling Árpád Nexxt c. filmjének egyik szereplőjeként is ismerős lehet, a másik Patrick Bateman volt, az Amerikai Pszichoból) végtelenül ellentmondásos figura, bandájával az erőszak a lételemük, cél nélkül lődörögnek s keresik áldozataikat. Emellett rajong a komolyzenéért, elsősorban Beethovenért. A cselekményt az Ő elbeszéléséből ismerjük meg, orosz szavakkal teletűzdelt argo nyelvezetéhez hosszú, hosszú oldalakra volt szükség, mire hozzászoktam. Az aktuális "akciójuk" gyilkossággal végződik, mire Alex a rendőrség kezére kerül. Egy éppen fejlesztés alatt álló gyógymódnak vetik alá, aminek lényege, hogy az erőszak puszta gondolatától is gyötrő rosszullét fogja el a delikvenst. Vagyis nem az embert terelik jó útra, csak a választás lehetőségétől fosztják meg! A regény fő gondolatmenete is pontosan ez: vajon elfogadható-e egy olyan világ, amiből mindenféle erőszakot száműztünk ugyan, de mindezt a szabad választás lehetősége nélkül, gyakorlatilag irányított zombikkal tettük. (South Park rajongók figyelem: a Nagyobb, hosszabb és vágatlan, egész estés epizódban a gyógymódot, aminek Cartmant alávetik, hogy többet ne káromkodjon, a Gépnarancsból kölcsönözték:)) Burgess válasza egyértelmű minderre: Nem! Amin persze lehet vitatkozni, amíg világ a világ.

Legjobb könyv, amit valaha olvastam. Burgess szerintem nem volt teljesen ép elméjű, de Vörösmarty is akkor írta a legjobb műveit, mikor már nem volt teljesen komplett. 16+ fölött mindenkinek ajánlom. ( Nem azért, mert ijesztő vagy ilyesmik - mert egyébként NAGYON is az - hanem azért 16 fölött, mert akkor már talán elég érett az ember arra, hogy mindent megértsen benne, vagy legalább is sok mindent)

A könyv fantasztikus, szinte leírhatatlan, hogy milyen hatást gyakorolt rám. A filmmel ellentétben, nyersebbnek, kegyetlenebbnek ám lázadóbbnak mutatja be a mi kis Alexünket. Érdemes elolvasni. Én könyvtári példányt olvastam el, szerettem volna megrendelni, de sehol sem lehet. Remélem,hogy itt minél hamarabb elérhető lesz a könyv.

Zen-regény, félrefordított címmel... Az alábbiak nem annyira a könyvről, inkább a magyar fordításról szólnak. Az eredeti cím "One Hand Clapping". A magyar kiadásban ez "Egy tenyér ha csattan", noha a 'clap', azaz 'tapsol' szónak ilyen jelentését sem a nagy Webster, sem az Ország-féle angol-magyar nagyszótár nem ismeri. A helyes cím tehát, már pusztán lingvisztikai szempontok alapján is, "Egy tenyér ha tapsol". A fordító, Prekop Gabriella, ugyanakkor a könyv szövegét remekül, pontosan, stilárisan is hűen tette át magyarra. Õ ugyanis még valóban jól tudott angolul és tökéletesen magyarul (ellentétben sok mai fordítóval). Ennek ellenére, - mint az első magyar kiadáshoz (Modern Könyvtár, Európa 1979) írott utószavából kitûnik - a könyvet tökéletesen félreértette. A One Hand Clapping valójában Zen-regény - a műfaj egyetlen (vagy legalábbis a messze a legkiemelkedőbb) európai példája. Ezt, és egyben a cím értelmezésének kulcsát maga a szerző adja tudtunkra a könyv 16. fejezetében, ahol a főszereplők a One Hand Clapping című darabot készülnek megtekinteni a színházban: "Milyen buta cím - mondtam. - Hogy csattanhat [azaz: tapsolhat] egy tenyér? A csattanáshoz [azaz: tapsoláshoz] kettő kell, nem? ... - Ez, tudod a Zen buddhizmusból való - mondta Howard. - Meg kell próbálnod elképzelni. ... Tudod, ilyen úton is kapcsolatba kerülhetünk a Valósággal, mármint, ha az abszurdból indulunk ki." Hogy ez mit jelent? "Az Elmélkedés iskolájában [=Zen] széles körben elterjedtek a rendkívül sajátos talányok, rébuszok (kung-an, ebből származó ismertebb japán nevén kóan). Egy-egy ilyen talány értelmét pusztán logikai elemzés révén felfogni egyszerűen lehetetlen (klasszikus példa erre: 'Két tenyér összeütése a taps - hogyan tapsol egy tenyér?')." (Vasziljev: Kultuszok, vallások és hagyományok Kínában. Gondolat, 1977, 285.o.) A zilált idegrendszerű pesti értelmiségi persze hajlamos azonosulni a hasonszőrű, félmûvelt Howarddal. Csakhogy a könyv, a Zen szellemében, éppen ezt a felfogást gúnyolja ki. "Tanainak lényege a következõ. Nem kell a ködbevesző nirvána felé törekedni. Nem kell folyton csak a jövőre gondolni... s ennek kedvéért mindenben korlátozni magunkat a jelenben. A jelen pillanatban kell élni, el kell fogadni az élettől mindent, amit csak adhat. ... Aki nem látja meg Buddhát önnön magában és a környezetében, az nem fogja megtalálni sem a paradicsomban, sem az égben; és aki nem képes ma megtalálni az igazságot, nem fogja meglelni azt a jövõben sem. ...Ezért nem kell megterhelni agyunkat, s fölösleges megtömnünk a könyvek bölcsességével." (Vasziljev, i.m., 282.o. sk.) Ez szöges ellentéte a tudálékos Howard életfelfogásának, de tökéletesen egyezik a narrátor-feleség Janetével, mint azt különösen a könyv két záró bekezdése illusztrálja. Ezt nem idézem, nem vagyok poéngyilkos. Csak még egy apró egybeesés a sok közül (az első magyar kiadásban ezt választották mottónak): "Ha a konyha kövén fekszik egy hulla, méghozzá az ember tulajdon férjének a hullája, és az ember nem tudja, mit kezdjen vele, a legjobb, ha mindenekelőtt főz magának egy jó erős teát." "...a teaivás szokása, amely Kínában alakult ki, létrejöttét épp a buddhista szerzeteseknek és az elmélkedés gyakorlatának köszönheti." (Vasziljev, i.m., 285.o.) Az első magyar kiadás fülszövege szerint "Janet Shirley egy olyan történetet beszél el, amelyből jószerivel egy kukkot sem ért meg". A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar szöveg egy olyan fordító (a cím kivételével meglepően pontos és jó) munkája, aki a mű lényegéből jószerivel egyetlen kukkot sem értett meg.