Gogol és az ördög

Gogol egész életének és munkásságának - saját bevallása szerint - az volt a legfőbb törekvése ,,hogyan lehetne ostobának feltüntetni az ördögöt". ,,Már régóta csakis azon munkálkodom, hogy az ember, műveim olvastán nyíltan gúnyt űzzön az ördögből." (Levél Sevirjevnek Nápolyból, 1847. április 27-én.) Gogol vallásos értelmezésében az ördög misztikus lényeg és reális lény, akiben összpontosul Isten tagadása, az örök Gonosz Gogol művészként a nevetés fényénél vizsgálja ennek a misztikus lényegnek a természetét, emberként a nevetés fegyverével harcol ezzel a reális lénnyel szemben: Gogol nevetése - az ember küzdelme az ördöggel. Isten maga a végtelen, a létező omegája és alfája; az ördög Isten tagadása, következésképpen a végtelen, minden vég és kezdet tagadása; az ördög elkezdett és befejezetlen, magát kezdet és végnélkülinek adja ki, az ördög a létezés érzékfeletti középpontja, mindenfajta mélység és magasság tagadása, örökös szellemtelenség, örökös középszerűség. A gogoli életmű egyetlen témája a pontosan így értelmezett ördög, azaz a ,,halhatatlan emberi középszerűség", amely érzékelhetően van jelen minden helyi és időbeni - történelmi, népi, állami, társadalmi - feltételeknek adekvátan; az ördög a kétségbevonhatatlan, örök és egyetemes gonosz jelensége; középszer sub speciae aeterni, ,,az örökkévalóság képében".