A kék gyémánt - Egy drágakő regénye I-II.

ELŐSZÓ Részlet a könyvből: "Amerre a szem ellát: távolbavesző nyílegyenes örökzöld növényfalak; a végtelennek látszó egyenes zöld vonalakat megnyugtatóan szakítják meg a hófehér márvány görög és római isten szobrok félkörű hátterei, a minden elképzelhető színben tarkálló virágágyak, pompás rózsaligetek; a zöld növényszegény mögül virágokkal terhes citrom- és narancsfák ágai hajlanak előre, hogy tökéletessé tegyék a kertművészet csodálatraméltó remekét. Az erdő olyan, mint valami művésziesen elrendezett színpadi háttér, a fák között kilátni a lenyugvó nap vörösen sárgás fényében meg-megcsillanó Szajna merész kanyarulatára, egy tisztás mögött pedig a St. Germain palota nyugodt, békés körvonalai zárják le a kilátást. Halkan csobognak a rejtett kis források, szeliden iramlik a víz a mesterséges patakok medrében, megszámlálhatatlan vízsugár szökik a magasba, a szél el-elkapja a felszökkenő vizet, szétporlasztja és milliónyi csillogó üvegkristályként hullatja vissza a kagylóformára kiképzett medencébe. Komoly vízeséseket utánzó zúgással szalad, ugrál a víz a márványlépcsőkön, ezüstösen csillog, mintha higanyfolyó futna végig nyugtalanul mesterséges sziklák és a hófehérre súrolt márványlépcsők között, hogy egy pillanat mulva nyomtalanul tűnjön el egy sötéten ásító, cseppkövekkel fogazott, csipkézett barlang mélyén. Hosszú, bizonytalan árnyak érkeznek, a napnyugta első hírnökei, végignyúlnak és fakóvá varázsolják az üde zöld fűszőnyeget, bemásznak az Apollo kút nagy márványmedencéjébe, feketéslila fáyolba burkolják a vízben guggoló, nyujtózkodó és fürdőző najádokat és a mindenünnen előtörő vizet élvező Nereidákat. Egyre jobban belevész a növekvő sötétségbe az egész kő és márvány társaság. A távolból furcsa rikkantással küld feléjük éjszakai üdvözletet a királyi palota aranykalickájának lakója, a brazíliai selyempapagály. Visszhang nélkül, üresen vész el a sejtelmes hang a mindenre ráboruló esthomályban."