Varró Dániel: Mi lett hova?
Régóta birom Varró Danit. Eleve szeretem, ha valaki verseket ír, ma már szinte archaikus ez a műfaj. Minden költő küzd is vele, hogy megnyugtassa lehetséges olvasóit, ne hömpölygő eposzokra vagy kötelező olvasmányaink sohavégetnemérős, a tanyavilágokban játszódó verses balladáira gondoljanak. Ne féljenek, nyissák meg szívüket a vers felé, és amikor 17 másodperc vagy másfél perc múlva végeznek is az egyikkel, éljék át, milyen frappáns, tömör, szellemes volt. A Mi lett hova? sok ilyen felfedezést kínál. Eleve szeretnivaló az az életszemlélet, derű és öröm, amivel ez a férfi jön-megy a városban, nézi feleségét, mélázik az irodalmi léten, gyerekein, tömegközlekedésen, súlyfeleslegén és Facebook ismerősein. Egymásba hajló soraiban annyira jó kis viccbombákat rejt el, hogy én például vinnyogva nevetek. Mélyen érintett például feleségéhez írt darabja, melyben bevallja, ha ő nincsen otthon, bizony arrébb teszi az általa gondoskodón hátrahagyott zöldségételt és házhoz szállíttat egy normális sztrapacskát. Sosem tudtam megérteni, miért fogadja nemtetszés és fitymálás az általam hosszan készített, lelkesen feltálalt komplett zöldség-fogásokat, miért jön a kérdés, mi lesz mellé, mert mellé, semmi nem lesz, abszolúte semmi nem lesz, mert ez már maga az étel, a főfogás, ezt fogjuk ebédelni és bízvást jól is lakunk vele, de ha nem is, akkor sincs semmi mellé, mert ezt főztem. Sokáig és kreatívan, ezt és csak ezt. Ez itt az ebédünk. És ahol igazán tudtam kapcsolódni, az az Urbánus költő a virágoskertben. El is mondom miért. Az én anyukámnak csodás virágai vannak, szerte a lakásban, az erkélyén is, a balatoni ház kertjében pedig különösen. Szépek, színesek, illatosak. Virágok. Nekem. Mikor húgom kislányai már tudtak beszélni, és anyukámmal sokat időztek a kertben is, a következőknek voltam szem- és fültanúja. A köldökömig sem érő kisgyerekek primulát, amarilliszt, estikét és dáliát mondtak, nem csak úgy bele a vakvilágba, hanem a konkrét növények előtt. Nem bizonyítási kényszerből, hanem édesanyámmal diskurálva a kerti eseményekről. Ők, ha piacra megyünk, javasolják, vegyük íriszt és fuksziát, jöjjön krókusz, püspökvirág és tőzike, gyöngyköles és clematisz. Magam is látom, hogy bájosak, csinosak, lila és fehér szirmúak, érdekes a levelük, jópofa a porzójuk, de nevüket hiába hallottam megszámlálhatatlan alkalommal, nem tudom beazonosítani őket. A rózsa, szegfű, hortenzia, tulipán kivétel, és abban is munka van. A többi keltette frusztrációban igaz társam lett Dani, hála és köszönet érte!
Winkler Nóra
Kulturális újságíró, néha könyvíró, árverésvezető. E téren szívügye és büszkesége a Bátor Tábor évenkénti jótékonysági aukciója. Olvasás nélkül nehezen lenne meg, ötévesen kezdte a János vitézzel, a szenvedély iskolai magyarórákon, egyetemen az amerikai írók műveiben való elmélyedés során csak fokozódott. Ha lakótereket kell felidéznie, a könyvespolcok képe, hogy melyik cím melyik mellett volt, tisztán beugrik neki. Hálás, hogy munkája legjava kedvtelés, tudta, hogy kulturális területen fogja jól érezni magát. Rádiózott és tévézett, szeret interjúkat készíteni és beszélgetéseket vezetni. Kortárs magyar írókkal különösen, mert pár éve legfontosabb elismerésükkel, az Aegon Művészeti Díjjal dolgozik.
A Nóra polcán könyveket ajánlok – frisseket, még csak előjegyezhetőket, bestsellereket, delikát darabokat, régi nagy kedvenceket. A könyveket párosítom képekkel, festményekkel, fotókkal, mindig olyat keresek, ahol szépen összekapcsolódik művészet és irodalom.
Jan Frans van Dael: Gyümölcs csendélet, 1811
Jan Frans van Dael (1764 – 1840) flamand festő kifejezetten virág és gyümölcs csendéletekre specializálódott. Eredetileg építészeti rajzot tanult szülővárosában Antwerpenben, de áttelepült Párizsba, ahol dekoratőrként dolgozott különböző kasélyokban. A Louvre által kifejezetten művészek számára fenntartott stúdióban lakott, itt sok festővel ismerkedett meg, és elkezdte e műfajban fejleszteni magát. Egyikük tanácsára fordult a virágábrázolás felé, képeivel gyakran szerepelt a Párizsi Szalon kiállításain és egyre előkelőbb klientúrája lett. Napoleon első felesége, Jozefin császárné rajongott festményeiért, merthogy a virágokért rajongott, rózsakertjét szenvedélyesen gondozta és a világ minden pontjáról származó különlegességekkel ültette tele. Napóleon második felesége, Marie Louise Bonaparte is gyűjtötte képeit, ahogy XVIII. Lajos is. Van Dael virágképei a flamand és holland hagyományokat követik, a csokrok precízen szerkesztett kompozíciók, melyek szirmait, levélkéit aprólékos részletességgel festette meg. Az, hogy Párizsban élt és az ottani látványvilág, ízlés, pompa hatott rá olyan finomságokban is látszik, mint a csokrok mérete, dramatikussága, monumentalitása. Botanikai tanulmányokat folytatott és saját gazdag virágkertet telepített, hogy alaposan szemügyre vehesse leendő modelljeit. Gyűjtötte kortársai és holland elődei virágfestményeit, ez utóbbiktól átvette, hogy egy plusz festékréteget vitt a vászonra, amitől a képek szikrázóak voltak, de színekben frisített, rózsaszínnel, lágy sárgákkal és világoskékekkel festette szépséges virágait, melyek neveit, bevallom, nem tudom megmondani, de évszázadokon túlról csodálom őket.
