Esterházy Péter
Hasnyálmirigynapló
Két dolog rázott meg Esterházy halálában. Az egyik, hogy megtörtént, és ennek valóságát, elhihetőségét nem segíti ez a könyv. A másik, hogy mennyire mélyen és személyesen érintett ez a veszteség, mennyire felháborodtam rajta. Kedveltük egymást, volt pár teljesen privát beszélgetés, több közös szereplés – holland irodalmi fesztivál, családi viszonyokat szétszálazó művészeti est, díjátadó gála, tévéinterjú, portréfilm-forgatás. Az ezekhez tartozó praktikus dolgokról ha egyeztettünk levelekben, mindig lehetett várni, milyen frappantéria, szóvicc, játék jön a következő körben.
De sokan vannak, akik ennél mélyebb szálakon tartoztak hozzá, viszont sok olyat ismerek, akik egyáltalában nem találkoztak vele, de az évtizedeken át folyamatban olvasott szövegei révén bensőségesen közelinek érzik, alapvetésnek, saját résznek.
A temetése előtti napokban nekikezdtem a Hasnyálmirigynaplónak, nagy levegőt véve arra készültem, megrázó, megterhelő, szomorú lesz. Nem volt. Alapvetően az az Esterházy, akinek ismerjük, szeretjük. Játékos, többrétegű, figyelő, személyes, önironikus. Mélázó, olvasó, és onnan pár fontos mondatot idéző, aluszékonyságán dühös, udvarlásban rutinos. Apai szerepének működőképességén gondolkozik, reméli, volt elég jó benne, hurkát eszik, kimegy a napra sétálni, végtelen ideig keresi vagy a jegyzetfüzetét, vagy egy konkrét könyvet, aztán igyekszik jól fogadni, hogy egyik lányánál van kölcsön Berlinben.
Ezek a kicsi és nagy témák váltják egymást, irodalomtörténet és beázás a falon, online csekkbefizetés és istenhit. Közben változnak a helyszínek, kórházi folyosók és termek, a dolgozószoba, vendégségek, vérvételek.
Van egy lassulás, a bejegyzések ritkulása, ahogy haladunk az oldalakkal, és ahogy Esterházy fárad. Ez egyre jobban idegesíti, a munkanap ritmusának vesztése, ami maga volt az élet, a dolgozás, az írás, hogy ezen nincs fogása, nem tudja visszavenni az irányítást. És míg ezt a hanyatlást szemléli, olyan éberen, viccesen kommentálja, hogy vinnyogva kell nevetni vele.
Az a kemény, hogy ha az ember megszokta, hogy nála párhuzamosan zajlik a cselekvő élet leírása és a folyamatot megfigyelő, kommentáló, kiegészítő, kritizáló másik nézet, vagyis ha ráálltunk, hogy kettő van, hogy van kettő, akkor egyszerűen nem lehet megérteni, hogy nem jön vissza legalább az egyik, hogy folytassa.
Winkler Nóra
Kulturális újságíró, néha könyvíró, árverésvezető. E téren szívügye és büszkesége a Bátor Tábor évenkénti jótékonysági aukciója. Olvasás nélkül nehezen lenne meg, ötévesen kezdte a János vitézzel, a szenvedély iskolai magyarórákon, egyetemen az amerikai írók műveiben való elmélyedés során csak fokozódott. Ha lakótereket kell felidéznie, a könyvespolcok képe, hogy melyik cím melyik mellett volt, tisztán beugrik neki. Hálás, hogy munkája legjava kedvtelés, tudta, hogy kulturális területen fogja jól érezni magát. Rádiózott és tévézett, szeret interjúkat készíteni és beszélgetéseket vezetni. Kortárs magyar írókkal különösen, mert pár éve legfontosabb elismerésükkel, az Aegon Művészeti Díjjal dolgozik.
A Nóra polcán könyveket ajánlok – frisseket, még csak előjegyezhetőket, bestsellereket, delikát darabokat, régi nagy kedvenceket. A könyveket párosítom képekkel, festményekkel, fotókkal, mindig olyat keresek, ahol szépen összekapcsolódik művészet és irodalom.
Weimari Anna Amelie hercegnő könyvtára
Candida Höfer jelenleg a világ egyik legjobb fotósa. 1944-ben született Kölnben és sorozatai szerintem egyszerűen megunhatatlanul fantasztikusak. Technikai tökély, teljes letisztultság. Mintha röntgen szeme lenne, amivel a látványban a szerkezetet veszi észre. Csodálatosak a színházakról, múzeumokról, könyvtárakról készült fotói, körbeutazott kontinenseket, hogy a legszebbeket megkeresse. Láttunk már szép képeket ódon könyvespolcokról, de az ő munkáin egészen más élmény vár. Még nemesebbé válnak, az értelem koncentrációi, érezni a hűvösüket, fizikai és szellemi nagyságukat, azt, ahogy többek lesznek önmaguknál, az írott kultúra otthonai. Ez a gyönyörű rokokó terem a weimari Anna Amelie hercegnő könyvtára, amit effektíve megbabonázva néztem képen, addig, hogy el is utaztam megnézni. Annyira extrán szép, hogy egy darabig csak áll benne az ember némán. Nemcsak ezért választottam, hanem mert Esterházy is folyton a dolgozószoba könyvtárpolcai előtt keresgél, egy szöveget, egy szerzőt, és azért is, mert ebben a csodálatos térben ő is volt, pár éve egy felolvasóestjén.
