Hilde Ostby

A vágyakozás enciklopédiája

2015. 10. 26. - Winkler Nóra

Pár hete a Művészetek Palotájában végre élőben láthattam a Pink Martini szuperformáció koncertjét, élén a csodás China Forbes énekelt, a közönség pedig hisztérikus örömmel, tapssal és tánccal reagált. Azon gondolkodtam, miközben egyik legismertebb számuk, a Let’s Never Stop Falling In Love ment, hogy miért énekeljük velük olyan beleéléssel, hogy sose múljon el a szerelembe esés érzése. Éppen Hilde Ostby könyvét, A vágyakozás enciklopédiáját olvastam, és vártam, hogy két nap múlva személyesen is találkozzunk. Budapesti könyvbemutatóján beszélgettem a színpadon vele, és külön bírtam, hogy kiderült, a fantasztikusan szép könyvborító kidolgozásában abszolút volt szerepe. Amúgy kicsit izgult a szereplés miatt, és később azt is elmondta, ez az egész író-dolog, hogy őt mások, másik nyelven olvassák, még teljesen új és belakatlan neki. Még azon is izgult egy sort, hogy otthon mi van a férjére most először hagyott kisbabájával, nevetgélt magán, hogy ő, aki annyira laza és bátor, amióta anya, folyton csak aggódik, de aztán feljött a színpadra és nagyon jókat válaszolt a kérdésekre. Elsőként arra, hogy miért épp ez lett első regényének témája. Racionális embernek tartja magát, és a szerelem irracionális természete, a magán tapasztaltak elkezdték izgatni. Aztán az is, hogy sok irodalmi nőalakot olyan vértelen és passzív szerepekben örökítették meg, szűzies és várakozó jellegben, és ez felbosszantotta. Merthogy ő nem ilyen, és szerinte más se, a szerelem vad és vérbő, testi és aktív, így újraírta ezeket az ismert duetteket. Melléjük pedig ismeretlen vágyakozók történetei kerültek a könyvbe, aminek a keretét egy női főhős adja, aki visszhangtalan szerelme miatt elhatározza, hát jó, akkor enciklopédikusan dolgozza fel a témát.
Ostbyban az volt a legvonzóbb, hogy simán bevállalta saját bénázásait, hogy mennyire hülyén is nézünk ki, amikor állunk ebben a viszonzatlan vágyakozásban, mégis azt üzeni, ezekben találjuk meg magunkat. Ad is erre bőven lehetőséget a szereplőinek, mert élvezetesen sokfelé kanyarodó novellái nem happy endesek. Azt mondta, írhatna könyvet saját boldog házasságáról, de félő, ettől senki se tépné fel a lapokat, a beteljesülés irodalomnak unalmas.  Így aztán Jézustól egy porcelángyár tulajdonosáig, szakácskönyv-szerzőtől a milói Vénuszig követhetjük a vágyak útját, kínját és megkönnyebbülést. Mennyi ismerős helyzetben látjuk majd a vergődő hősöket, mennyi szerethető, fel nem adó, érzelmi amplitúdóban élet és halál közt táncoló férfit és nőt. Ostby, aki újságíróként, szerkesztőként, kritikusként, kommunikációs tanácsadóként dolgozott, azt mondta, az, hogy írt egy ennyire személyes indíttatású könyvet és azt mások is elolvassák, megerősítette abban, hogy merjen még írni. És kiderült, volt már csak úgy magától Budapesten, és bár e mostani csak rohanós szakmai út volt, alig várja, hogy visszajöjjön. Részemről mindkettőnek módfelett örvendek!

 

Winkler Nóra

Kulturális újságíró, néha könyvíró, árverésvezető. E téren szívügye és büszkesége a Bátor Tábor évenkénti jótékonysági aukciója. Olvasás nélkül nehezen lenne meg, ötévesen kezdte a János vitézzel, a szenvedély iskolai magyarórákon, egyetemen az amerikai írók műveiben való elmélyedés során csak fokozódott. Ha lakótereket kell felidéznie, a könyvespolcok képe, hogy melyik cím melyik mellett volt, tisztán beugrik neki. Hálás, hogy munkája legjava kedvtelés, tudta, hogy kulturális területen fogja jól érezni magát. Rádiózott és tévézett, szeret interjúkat készíteni és beszélgetéseket vezetni. Kortárs magyar írókkal különösen, mert pár éve legfontosabb elismerésükkel, az Aegon Művészeti Díjjal dolgozik.

A Nóra polcán könyveket ajánlok – frisseket, még csak előjegyezhetőket, bestsellereket, delikát darabokat, régi nagy kedvenceket. A könyveket párosítom képekkel, festményekkel, fotókkal, mindig olyat keresek, ahol szépen összekapcsolódik művészet és irodalom.

Betonszívek

Régóta nézegetem és szeretem Imre Mariann Szíveit, örülök, hogy Hilde Ostby könyve apropóján meg is mutathatom. Ha valaki élőben ismerkedne a szívek halmával, a Ludwig Múzeum gyűjteményében keresse. Körülnézve a kortárs művészetben itthon és a nemzetközi mezőnyben, fogunk találni műveket, amiket hímzés vagy varrás díszít. Van, aki így dedikál, nevét a vászon sarkába öltve, van, aki gyümölcsdarabokat varr egymáshoz, készülnek hatalmas textilmunkák, amiken a hímzés játék is – archaikus és cool egyszerre, direkt reagálva a nemi szerepekre, arra, mit tartunk fiús, illetve lányos tevékenységnek, hobbinak, időtöltésnek. Hímezni úgy kötelezően női, mint a kisfiúkat kékbe öltöztetni – ezért is olyan érdekes, ha férfi művészek használják a cérnát munkáikban. Szóval sok mindent varrnak, tényleg, de betont ritkán. A negyvenes évei közepén járó Imre Mariann piros fonállal hímzi át a kőkemény betonszíveket, összeköti őket, átfűz másokat, amik ettől nem lágyulnak meg, viszont életre kelnek. Megmarad hűvösségük és erejük, de feltartóztathatatlanul áramlik bennük a piros. Egyszerű, tiszta mű, nincs túlbeszélve, mégis mély, rejtelmes, titokzatos járatokon mesél öntörvényű történeteket.

Válasszon könyvet Nóra polcáról!

Nóra polca (18)










ChatBot