Bolyhos tájaink - A kulturális örökség történeti értelmezései

Bár a kulturális örökség fogalma az 1990-es években szinte reflektálatlanul került be a hazai közbeszédbe, gyorsan látványos sikereket ért el az intézményesülés terén: előbb kormányhivatalt, majd minisztériumot kapott. Igaz, napjainkra mind a hivatal, mind a minisztérium megszűnt ebben a formájában, a kulturális örökség mégis számtalan alakban- műemlékek, emlékezeti gesztusok, megemlékezési rítusok, hagyományteremtés, fesztiválok, természetvédelem, hungarikumok- hatja át mindennapjainkat és kínál olyan keretet a kortárs identitásépítések számára, amelyet nem mindig korlátoznak a tudományok kritikai aggályai.

A kulturális örökség fogalmának és gyakorlatának igen gyors nemzetközi, majd hazai elterjedése olyan mentalitástörténeti fordulatra mutat rá, amely a szemünk előtt zajlik, és létrehozza, illetve megjeleníti saját idő-, tér- és közösségfelfogását. Korszakunk jelenközpontú, a túlélés technikáira koncentráló szemléletének hatására pedig elmosódnak, bolyhossá válnak a modernkori, erős ideologikus és kulturális kontúrok.

A kötet a kulturális örökség intézményesülésének történeti elemzésén keresztül a mai napig hivatkozott, de kibolyhosodott, homályos identitásreferenciákat veszi sorra a társadalmi identitások megkonstruálásának különböző- nemzetközi, regionális, nemzeti és helyi- szintjein. Az elemzést végigkíséri az a feltevés, hogy a kulturális örökség kimondva-kimondatlanul a történettudománnyal szemben megfogalmazott rivális tudásforma, amely adminisztratív sikerei után mindinkább benyomul a tudomány terébe, így kritikai értelmezése egyre inkább elengedhetetlen.