Se dobok, se trombiták

Jelenet valami régi francia filmből, talán Truffaut. Ketten beszélgetnek, így emlékszem, s egyikük pironkodva közli, hogy regényeket ír, illetve írt, s már csak egy gondja lenne őneki, a cím. Az szép, bólogat a másik, a regény az nagyon szép dolog, s naná, hogy fontos a cím, kifejezőnek lennie, pontos jellegűnek, egyszersmind felhívónak, bizony, fontos az. Hanem lennének-e benne dobok? Dobok? Nem, Michel, néz bambán és értetlenül ez a filmbeli regényíró, dobok azok nincsenek. Hát trombiták? Szerzőnk szeme felhős, gyapjasan borult: hát, az igazat megmondva trombiták se. Akkor, kedves Louis, legyen a címe Se dobok, se trombiták! Ha se dobok, se trombiták akkor mi marad helyettük? Ha a komponista lemond a fő ritmus- és szólóhangszerről, milyen muzsikát hallunk? Mert egy percig se legyen kétségünk: az író egy hamisítatlan jazzklubba invitál minket e könyv segítségével, ahol vágni lehet a füstöt, a vendégek ujjukkal dobolnak az asztalon, a zenekar pedig őrült improvizációba kezd. A csapos régi ismerősünk, az italt csak enyhén vizezi, a pincérnőbe pedig régóta és persze reménytelenül szerelmesek vagyunk. Parti Nagy Lajos e zenekar szólistájaként ismét bebizonyítja, hogy virtuóz mestere mindenféle nyelvi instrumentumnak: négyflekkes írásai között találunk bravúrt bravúrra halmozó tárcát, abszurd minidrámát, könnyed karcolatot, de vérkomoly novellát, és a fokozódó nemzet(köz)i helyzetet elemző jegyzetet is. (Újságíró-tanoncoknak már csak emiatt is kötelező!). A szerző 19901993 között írt tárcanovellákat a régi Magyar Napló (akkor még kéthetenként megjelenő irodalmi lap) felkérésére, összesen 66 darabot. A szövegek így egybegyűjtve nemcsak egy nyelvteremtő író szerteágazó érdeklődésének és tevékenységének lenyomatai, hanem a rendszerváltás utáni Magyarország atmoszféráját is elemi erővel képesek fölidézni.