Ötvenhat író Esztergomról

Előbb arra gondoltam, törjük meg a hagyományt, nem készítek előszót, legyen rejtély, miért ír egy ritmusban, ugyanakkor, ugyanabban az évben ötvenhat magyar író egyszerre Esztergomról. Legyen az olvasó kérdése: miért?
Aztán meg arra gondoltam, megírom előszó helyett első találkozásomat Esztergommal. De ez is körülményes - ugyan miért kerül a kötet elejére egy, a többitől nem különböző írás, miért emelem ki? Hogyan magyarázom meg, ha valaki szóvá teszi netán?
Harmadjára ara gondoltam, felkérek egy általam ismert tősgyökeres esztergomit, aki ugye itthon van, ismeri a feltételrendszert, ismeri a patrióta mondatszerkezetet, a nemes hagyományt, nem téveszti el, merre hány méter, pillanatnyilag, ez azért volna fontos, hogy akaratlanul se tévedjek a politika ropogó jegére. Akit felkértem, nem vállalta. Nehéz a közkatona élete. Így aztán egyedül maradtam ötvenhat író szövegeivel, emlékeivel, történéseivel. Osztály- és tanulmányi kirándulásokkal, szerelmes, baráti és depressziós esztergomi érkezésekkel, a város ötvenhat fizimiskájával ötvenhat szempáron keresztül. Hogy mi is ez? Semmiképpen nem árt tudni, hogy egy olyan korosztály Esztergom-képét nyújtja a könyv, amely korosztály akörül, de inkább utána született, hogy a Szeretett Vezér, Rákosi Mátyás javaslatot tett arra, hogy a várost csatolják Doroghoz, és nevezzék el Dózsafalvának, mert az olyan szép és nemes, mint amilyen szép és nemes volt a Dózsa-parasztfelkelés. A Várheggyel, a Bazilikával kapcsolatban az a zseniális ötlete támadt, hogy jó lesz a gátba (már akkor készen a Bős-Nagymaros erőmű első tervei).