A hazáért - ""a patakokat a mi vérünk festette pirosra''

Hajdanvolt kisiskolás korom élményei között őrzöm a tavaszi sírgondozásokat a hősök temetőjében. Május utolsó vasárnapján pedig ott álltunk ünneplőben, és egy kicsit úgy képzeltük, hogy munkánk nélkül talán ki sem vonult volna a katonazenekar, a látványosan tisztelgő fegyeres testületek egységei. Teltek az évek, negyedszázad múltán elvadulttá Iett az emléktemető. Csupán halottak napjának ajkonyba hajló időszakában rakták le virágcsokraikat fekete kendős anyókák, évről évre kevesedő számban, és lopva osonó, alig tizenéves süvölvények gyújtogatták újra meg újra a szélfuvallatoktól is kialvó gyertyacsonkokat.
Akkoriban olvashattam egy régi kéziratban Fekete Andrásnak, a 48/49-es síremlékre gyűjtő csernátoni bizottság jegyzőjének tollából, miszerint "ki életében arra törekszik, hogy hazájának, a társadaIomnak és a köznek, melyben él, hasznára legyen... halálában áldják, és emlékezetét szent kegyelettel őrzik meg az utódok". A népi írástudó megejtően szép gondlolatát nehezen megvalósíthatónak véltem. Lélekölő esztendők jártak akkoriban. Csupán néhány év telt el azóta, hogy amnesztiával szabadultak a hadbíróságon hosszú évekre elítélt mikós diákok, kiknek egyetlen bűnét a 48/49-es emlékműre elhelyezett koszorú jelentette.
Napvilágot látott viszont egy írás Elhaló sírkövekről címmel a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Megyei Tükörben. Szerzője még diák volt az akkoriban éppen 1. sz. Líceumnak nevezett hajdani Református Székely Mikó Kollégiumban: Demeter Lajos. Ekkor ismerhettem meg, és hamarosan egy utólag sírjelnek felhasznált gyönyörű virághímes reneszánsz kőemlék rajzával jelentkezett. Mire ez is nyomdafestéket látott újabb írásával egyetemben, már százával rejtőztek tarsolyában sírfeliratok, temetői emlékjelek és kovácsolt vaskerítések rajzai. A rejtőztek kifejezés szó szerint értendő, hiszen akkoriban a kölcsönös bizalmatlanság dívott. A hatalom képviselői és a kiszolgáltatottak egyaránt gyanakodva méregették a temetők ritkaságszámba menő búvárlóját. Igyekezett hát Kisgyörgy Zoltán, Seres András gyűjtőútjaihoz csatlakozni, Kakas Zoltán néprajzi táborainak részesévé lenni, a "védettség" reményében.
Az utóbbi évtizedben szabadon végezhette munkáját. Természetesen ezúttal is "pénz és taps nélkül". Sepsizalán templomáról és temetőinek fejfáiról, szülővárosa régi zsidó temetőjének sírköveiről, az Olt menti falvak temetőiben még fellelhető 48/49-es honvéd sírkövekről jelentek meg tanulmányai, cikkei a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem fiatal történész-kutatóinak lapjában, a Székely Nemzeti Múzeum évkönyvében és a Háromszék hasábjain.
Jórészt neki köszönhető, hogy míg a szabadságharc 150. évfordulójának esztendejében csak hét, a következő év március 15-én már kétszer annyi sírhalomra helyezhettük el a megemlékezés koszorúit, csupán a sepsiszentgyörgyi református temetőben. Még abban az évben újabb három nevet kellett e sorok írójának berajzolnia a Sepsiszentgyörgy képes története számára készült térképre.
Azóta pedig Demeter Lajos - jelenleg a megyei könyvtár munkartársa - átrágta magát újabb újságkötegek halmazán, múzeumi aprónyomtatványok garmadáján. Az eredmény a jelen kötet, mely a Charta kiadó értékfeltáró sorozatában Iát napvilágot a szemerjai, 1849. július 23-án lezajlott önvédelmi véres ütközet emlékművének elkészülte aIkalmából, a magyar keresztény államiság millenáris emlékévének záróhetében, Szent István király napján.

Adósságtörlesztés ez a javából.