Utószó a magyar költészethez

Utoszo a magyar kolteszethez a kotet cime, vagyis, ugy tűnik, a magyar kolteszetnek immar a vegere ertunk. Legalabbis Mohai V. Lajos a vegere ert most, onnan nez hatra a magyar nepdalra, Arany Janosra, Weoresre, a kotet ciklusainak főszereplőire, es a rejtve marado Kosztolanyira is. Tekintete a civilizacio biztonsagos idegensegeből figyelt termeszetre iranyul, amely egy ideig megőrzi, kesőbb eltorli a benne jaro ember nyomait, de a konyv gondoskodik rola, hogy onsajnalatunk a nyelv jatekaiban konnyed melankoliava oldodjon ezekben az elhallgatashoz kozelitő, az elmulas tavlatait a rezignalt derűvel kutato, szinte mindig rovid versekben. Mohai V. amellett, hogy koltő, iro, irodalom- tortenesz, esszeista es ujsagiro is. Nagyon sok mondandoja lenne a magyar kolteszetről, de a vers megiscsak az egyetlen elmondando keresese az el- hallgatas kozeleben, amelyben a termeszetnek a civilizacio peremen motozo halk neszei vegul a november csondjebe olvadnak, es csak bennunk szolnak tovabb. Utoszo ez, de nem osszegzes, vegkepp nem bucsu. Bizhatunk benne, hogy meg szamos uto- szava keszul Mohainak ahhoz a vallalkozashoz, melynek minden ujabb megszolalas tovabbiroja, reszese: a magyar kolteszethez. Ez most az egyik, es kezdetnek igazan nagyszerű.