Meneküljünk hát!

A hirtelen olvadás pocsolyát csinált jeges emlékéből. Latyakot. Csattogtató, plattyogó, többé-kevésbé egyszerre zajt keltő hangok verték fel a csendet. Kétszáz, már-már selejt külsejű, borostás, hamuszínű katona dagasztotta a sarat. Különben csend volt. Sem durrogás, sem kilőtt fények nem lopták a nyugalmat, az mégis megtörött. A katonák elfoglalták helyüket a fagyban kiásott, most latyakkal teli lövészárkokban, és mintha előzetesen lejelezték volna nekik, szinte azonnal beindult a fegyverropogás, hatalmas hurrázás közben, egy szálig hősi halottá átminősítve őket. A támadók besétáltak a faluba, ahol a csapatmozgásokat már megszokták, de azelőtt ennyi katonát egyszerre sosem láttak. Ijesztő volt az idegen embertömeg, mindenki azonnal visszavonulót fújt saját kuckójába, és ha addig nem tette, akkor biztosan kulcsra zárt minden ajtót. A nagy ijedelemben és teljes felfordulásban, az asszony kint rekedt a csőrben. Márta felrohant a padlásra. Az öreg Kálmán nem tudott gondolkodni, ha észrevette volna, azonnal cselekszik, de másként alakult. Órákon át bömbölve hömpölygött a sereg, egy részük meg sem állt. Mint megszokott éjjelnappali távgyaloglok, már indultak is a következő helység átformálására.