Karácsonyi levelek

Kétezerben magunk is ott tolongunk István ezer évvel korábbi koronázási ebédjén. Majd belépünk egy csendes dunántúli ferences kolostorba, ahol a kétezer éve élő kamalduli szerzetes átlép egy másik idősíkba. A koldus a műanyag szatyrokban nem mást hordoz, mint két kőtáblát, azt a kettőt, amit Mózes hozott le a hegyről. A Gerecse csúcsán nagy tüzek mellett ismeretlen lények repülnek az égbe. A gemenci erdőben ok nélkül dőlnek ki a fák, potyog az almás termése, és nem tudnak elfutni a szarvasok. S többet tudunk meg a római kincsről, mint eddig bárki, aki azt kutatta, bár pereskedett érte a magyar állam is. Nem tudjuk, mikor lépi át az író a realitás és az irrealitás határát. Végig izgalomban tartanak az első személyben elmondott történetek. És mert azok mégsem a kalandteli sience fiction, hanem a szépirodalom világába tartoznak, nem marad el a megtisztító katarzis sem. Az író minden évben elküldte ezeket a leveleket a barátainak, hogy örömet szerezzen, és alkalmat adjon a merengésre, hogy talán mégsem csak ez a világ létezik, amelyben élünk, és felis- merhessük, hogy nincsen élet transzcendencia nélkül.