Hogy nekem jó legyen

Kertai Csenger második kötetének versei ott kezdődnek el, ahol az angolparkok sétányai véget érnek: a rózsakertek mögött halomba rakott, felgyújtásra váró gesztusok körül. Az imákba forduló monológok és beszélgetésbe forduló imák tájékán, egy kibogozhatatlan csomó sötétjében. Ráadásul mintha a szemünkbe nézve is mindig valaki máshoz beszélnének ezek a versek, egy ismeretlenhez, aki épp a hátunk mögött áll. Nem figyelni rájuk mégis lehetetlenség. Kertai Csenger versei beszámolók, vagy még inkább: finom részletekkel teli nagyképek és miniatűrök és panorámák, arról a részről, ahol kint és bent súlyos színekkel mosódik egybe. Mondatokba óvatosan elrejtett, nem felejthető pillanatok. Mellékesen szimpatikusan élőek. Mellékesen lenyűgözően gazdagok. Mellékesen újra és újra felmutatnak valami fontosat. Utazás ez a könyv, zarándoklat egy ismeretlen horizonthoz - minél többször olvassuk, annál jobban átírja a tájat. És közben csak figyelni lehet, csak csodálkozni tudunk. És ez mennyire jó. Simon Márton