Hadifogságban (Naplótöredékek, emlékfoszlányok 1944-1948)

Pontosan 25 évet vártam, míg csillapul az indulat, míg a józan ész higgadtan, valósághűen mérlegel, és igaz gondolatokat tár fel. Még egyszer végigjártam - negyedszázad után - a tájat, még egyszer beszéltem az emberekkel, az unokákkal, és csupán azután kezdtem el az írást. Kerestem a hajdani temetőket, a jeltelen sírokat, melyeknek pici hantjait simára gereblyézte a szél, mosta az eső. Ahol a kegyelet, az emlékezés virágai helyén tövis, bogáncs, bojtorján meg egyéb gyom tanyázik. E névtelen sírokon nem gyúlnak halottak-napi gyertyák. Az örök feledés óriási harangbúrája borult rájuk. Ott alussza örök álmát egy fiatal nemzedék, apák, fiak, akiket hiába várt a szülőföld, anya, hitves, menyasszony, gyermek. Oda temették az én fiatalkori életenergiám, sorsom, jövőm egy részét is, ott gyúrtak, faragtak, formáltak az ,,új idők" szellemében. Úgy érzem, nincs szükség szépítgetésre. Akit kerékbe törtek, akivel holtakat temettettek, tragédiákat szemléltettek, annak joga van a jajra, és kötelessége a beszéd.