Görgey Artúr élete és működése Magyarországon

Az újabbkori magyar hadtörténelem talán legnagyobb alakja volt. Másfél évre korlátozott hadvezéri tevékenységének egyes megnyilvánulásait - így az 1849. januárjában megindított hadjáratot, vagy az ugyanezen év nyarán végrehajtott mesteri visszavonulást -, a hadtörténeti irodalom a modern kor legbravúrosabb fegyvertényei között tartja számon. West Point és Saint Cyr hadiakadémiáinak eme hadmozdulatokat tanulmányozó hallgatóit azonban talán nem csak az egyes manőverek kapcsán hozott stratégiai és taktikai döntések elemzése foglalkoztatja, hanem az is, miként volt képes egy másfél évszázada levert és lefegyverzett nemzet szinte egyik napról a másikra sereget állítani, kiképezni és hadba küldeni a két legnagyobb kontinentális hatalom, Ausztria és Oroszország ellen. Honnan vette ehhez az egyedülálló kalandhoz a nélkülözhetetlen hivatásos állományt, s ugyan honnan kerülközött az a fővezér, aki őket földrajzi távolságok és történelmi különbségek dacára óhatatlanul Washingtonra, vagy Napóleonra emlékezteti? Jól tudják, milyen kohóban formálódott az Egyesült Államok függetlenségét kivívó sereg parancsnoka, s hogyan lett a Francia Köztársaság egyik tábornokából örökös első konzul, majd császár, a korabeli Európa ura, s a polgári átalakulásnak némiképp akaratlanul is fejedelmi szolgálója. Miközben az ő hadműveleteiket, karrierjüket és sikereiket mintegy a hegeli értelemben vett fejlődés természetes eredményének fogják föl, bizonyára csodálkozva figyelnek föl arra a különös körülményre, hogy a világ egy más fertályán egy nép hasonló eszmékért hevülve csaknem megismételte az egyedülállónak vélt kísérletet, miközben egy tehetséges és ambiciózus hivatásos katona csaknem rákényszerítette a történelemre a maga akaratát. Bizonyára sajnálkozva fűzik hozzá, hogy az efféle kísérleteknek a keleti Európában akkoriban szükségképpen el kellett vetélniük, és egyetlen diktatúrára törő tábornok sem hozhatta el a szabadságot a germán és szláv nagyhatalmak közé ékelődött magyaroknak a szuronyok hegyén. Miközben az Elbán és az Atlanti-óceánon túl Görgey személye és hadiműködése általános csodálat tárgya, addig itthon idestova másfél évszázada benne véljük felfedezni a hazaárulót, az ellenséggel gyáván lepaktáló kapitulánst, akiről még azt is feltételezhetjük, hogy megvásárolt ügynökként szolgálta idegen hatalmak érdekeit, önös céljai megvalósítása miatt áldozta föl bajtársai életét és az irtózatos véráldozatot vállaló ország javát. Az árulás vádját a Törökországba menekült kormányzóelnök, Kossuth Lajos amúgy aláíratlan viddini nyilatkozata alapozta meg, amihez idővel a többi kárvallottak is csatlakoztak valaminő formában. A költők vérmérséklettől és versformától függően csendes szitkait, avagy heves átkozódását az emlékiratszerzők prózai szemrehányásai követték, kiket viszont a zsurnaliszták, drámaírók, kőfaragók, és más képzőművészek követtek, hogy végül a politikusok és az ideológia szófacsarói vegyék kézbe az úgynevezett Görgey-kérdést. Az elkerülhetetlen világosi fegyverletétel kapcsán emelt vádak előbb egy művileg előidézett Kossuth-Görgey ellentét példázataivá, később általánosabb formát nyerve haladás és reakció, forradalom és ellenforradalom, hűség és árulás kifejezői lettek. A történelmi álorcát öltő kérdés minduntalan elintézetlen személyes konfliktusok, politikai ügyek és ideológiai problémák hordozójává vált. A szimbólum rangjára emelkedett ügy még a múlt évben is alkalmat és lehetőséget kínált egyik, azóta letűnt vezető politikusnak arra, hogy tisztázatlan politikai viszonyaink kapcsán a történetileg valójában soha nem létezett Görgey-kérdés vélt megoldásában keressen menedéket.