A szicíliai vecsernye

SZERZŐ Eugenio Caimi SZERKESZTŐ Mesterházi Máté FORDÍTÓ Csákovics Lajos Zsolt Mesterházi Máté KAPCSOLÓDÓ SZEMÉLY Giuseppe Verdi 'Eugenio Caimi: Verdi: A szicíliai vecsernye' összes példány Kiadó: Magyar Állami Operaház Kiadás helye: Budapest Kiadás éve: Kötés típusa: Ragasztott papírkötés Oldalszám: 118 oldal Sorozatcím: Kötetszám: Nyelv: Magyar Méret: 21 cm x 13 cm ISBN: Megjegyzés: Színes és fekete-fehér fotókkal. ELŐSZÓ Guy de Monfort vezetésével a franciák meghódították Szicíliát, kivégezték Elena bátyját, Ausztriai Frigyest, és rémuralmat honosítottak meg. A mindennapos megaláztatások kétségbeesésbe és csüggedésbe taszították a szicíliaiakat. ELSŐ RÉSZ I. felvonás Palermo egyik terén féktelenül isznak a francia megszállók, miközben mély levertségükben a szicíliaiak bosszúra áhítoznak. Amikor megjelenik a bátyját gyászoló Elena hercegnő, a francia katonák kényszerítik, hogy szórakoztatásukra énekeljen el egy dalt. Ő ehelyett magával ragadó beszédet intéz a szicíliaiakhoz. Kis híján sikerül felkelést kirobbantania, ám Monfort kormányzó váratlan megjelenése megakadályozza ezt; a tömeg szétrebben. Elena, valamint a kíséretében lévő Ninetta és Danieli honfitársaik gyávaságát panaszolják, miközben Monfort higgadtan nyugtázza a hatalmát. Egyszer csak fölbukkan Arrigo, akit felkelőként bebörtönöztek, de akinek Monfort most megkegyelmezett. Mindazonáltal az ifjú szicíliai továbbra is legnagyobb ellenfelét látja a kormányzóban, jóllehet még soha nem találkozott vele. Amikor Monfort fölfedi magát előtte, párbeszéd alakul ki köztük, amely alaposan összezavarja Arrigót. Monfort először a fiatalember családi viszonyai felől érdeklődik, azután fölajánlja, álljon be a katonái közé, végül megtiltja neki, hogy kapcsolatba lépjen Elenával. A hercegnő iránti szerelmét mindeddig titkoló Arrigo hevesen visszautasítja Monfort intelmeit. Vissza FÜLSZÖVEG A szicíliai vecsernye sosem volt repertoárdarab. Mivel új, kifinomultabb technikákkal kell megbirkózni, ebben a törekvésben olykor elnémul a zeneszerző művészi hangja, s a mesteremberi igyekezetnek néha a spontaneitás vallja kárát [...] Pedig a darabnak olyan erényei is vannak, amelyek máshol nem találhatók az életműben. Berlioz nem tévedett nagyot, amikor az erőt érezte benne, amely szenvedélyes, de lassan bontakozik ki, s amely ,,a műre a nagyság, a fejedelmi fenség bélyeget pecsételi, sokkal nyilvánvalóbban, mint a komponista korábbi alkotásaiban."