Johanna Basford
Titkos kert
Kezdjük azzal, mennyire érdekes olyan könyvről értekezni, amiben nincs is szöveg. Ha puha, víz- és nyálálló gyerekkiadványokat ajánlanék itt, akkor persze sima ügy lenne, de a Titkos kert abszolút posztpubertás fogyasztókat céloz. Váratlan és döbbenetes sikere már körbeérte a világot, és Riótól Pekingig magukba feledkezett felnőttek várják a percet, hogy végre leülhessenek a könyv fölé, és belesüppedjenek az oldalakba. Ráadásul aktívan, mert ezt a könyvet nem lehet befogadóként élvezni, csak együttműködve, hiszen kifestő, vagy kiszínező-rajzoló. Olyan könyv, amilyenem utoljára az általánosban volt, talán negyedik osztályig, azóta ritkán fordult elő velem, hogy két percnél tovább rajzoljak. Pedig az milyen jó! Ez a trükkje. Hogy váratlanul jóleső újra látnunk, ahogy a fehér lapokon fekete vonalak között színes magánbirodalom születik. Általunk! Korábban olvastam egy pszichológiai értekezést a bambulás, mint tevékenység hasznosságáról, a flow-állapotról pedig pompás könyvek születtek már, és az, amit itt a kert virágainak, állatkáinak kiszínezése alatt átélünk, mindkettővel rokon. Kikapcsol mindenből, amin addig ésszerűen vagy azon bőven túl agyaltunk, megnyugtat, kicsit el is varázsol, azon a révületbe esős módon, ahogy kiskorunkban a falra vetített diafilmek. Meg is lep, nem gondoltam magamról, hogy ez még egyszer ekkora örömet tud majd adni. Továbbá sikerélményt, a befejezettség érzését, ami nagy kincs, ha ahhoz vagyunk szokva, hogy a napi feladatlista utolsó harmada folyton átcsúszik a holnapba. Sok képzőművész mesélt már arról, hogy a monoton munkafázisok, ismétlődő mozdulatok micsoda pszichedelikus, metafizikai élménnyé állnak össze. Én nem jól viselem az ismétlődést, nagyobb vendégségek után végtelen sok borospohár elmosogatása sose csapott át új dimenzióba, de itt a színes vonalazás igen. Az osztott képernyő másik csatornáján pedig ezalatt Johanna Basford, a kedves grafikus-tervező nézi a földgömböt elkerekedett szemekkel, mert erre kicsit se számított, hogy ceruzát hegyez, zsírkrétát keresgél, vacsorameghívásokat mond le a felnőtt lakosság egy része, és csak színez, színez és színez. Pedig ez van. Tekergetjük az ettől rég elszokott csuklóinkat, letakarítjuk az íróasztalt, és boldogan ugrunk fejest a kertbe.