Kard és kasza I-II.

Miután az Úristen különös akaratából az erdélyi Mezőségen születtem magyarnak, s ott nőttem emberré is, ifjúkorom óta úgy éreztem, hogy emberi és magyar kötelességem a Mezőség megírása. Mint tájat már leírtam többször. Furcsa, hajlott hátú dombjait, görbe völgyeit, suhogó nádasait, apró, kék vizű tavacskáit, kopár, vízmosásos meredélyeit, melyeket esténként rózsaszínre fest a lenyugvó nap. Embereiről is írtam már többször. Azokról a különös, magukba néző, hallgatag emberekről, kik ott éltek meghúzódva a hajlott hátú dombok gödreiben, s kiknek magasba vágyó álmait újra meg újra gúzsba kötözte a kátyús dűlőutak agyagos sara. Ahhoz azonban, hogy az egész Mezőséget megírjam egy darabban, olyannak, amilyen volt, s olyannak, amilyennek magam szemével láttam, ahhoz csak most jutott időm, életem alkonyán.
Munkámhoz az anyagot azonban már szinte fél évszázaddal ezelőtt gyűjtögetni kezdtem. Nagyobbára a kolozsvári Erdélyi Múzeum híres levéltárában, ahol a cegei Wass családnak egyedül tizenhét vaspántos ládára való okmánya és levele volt felhalmozva. Értékes anyaggal szolgált Szolnok-Doboka Vármegye Monographiája is, valamint a marosvásárhelyi Teleki Téka.