A Kárpát-medence várai

A Kárpát-medence egészére kiterjedő magyar királyság területén a középkor évszázadaiban félezernél is több várat emeltek. E várak nagyrészének ma már csak romjai láthatók, de sokszor már azok sem. A nyugat-európainál jóval nagyobb arányú pusztulásukat elsősorban az okozta, hogy a török előrenyomulás következtében sorra végvárakká váltak, vagy éppen a védhetetlenségük miatt lerombolták őket. A várak sorsában kishíján osztozott a múlt században nagy lendülettel megindult magyar várkutatás is: fejlődése elé először a trianoni határok meghúzása, majd a marxista ideológia kötelezővé tétele állított szinte leküzdhetetlen akadályokat. A szakmai érdeklődés azonban szerencsére túlélte azt az időszakot, amikor a vár nem számított másnak, mint a jobbágyok (a határokon túl ráadásul ás nemzetiségű jobbágyok) feletti elnyomás szimbólumának.
A magyar "vár" szó iráni eredetű jövevényszó, az 1055-ben írt tihanyi alapítólevélben fordult elő először. Az írott forrásokban azonban általában latin megnevezése: korai oklevelekben a később már csak "város" értelemben használt civitas, a 12. századtól a castrum, a humanizmus térhódításával az antikizáló arx kifejezés járta. A honfoglaló magyarok ezeregyszáz évvel ezelőtt az uralmuk alá került Kárpát-medencében alig néhány erődített uralmi központot (pl. Zalavár) találtak. Hamarosan meginduló, "kalandozások" néven ismertté vált hadjárataik erőteljes ösztönzést adtak az európai várépítésnek, a magyar fejedelmeket azonban a 10. század második feléig csupán egyszerű árkok és kerítések védték. A helyzet Géza fejedelem és fia, Szent István (997-1038) király uralma alatt változott meg gyökeresen: a várépítést egyidejűleg tette halaszthatatlanná a megerősödő német fenyegetés és az ekkor kiépülő központi államhatalom igénye. Az utóbbi évtizedekben folytatott ásatások eredményei azt igazolták, hogy az Árpádok korai várai nagyjából egyidőben, legkorábban a 10-11. század fordulóján keletkeztek. Túlnyomó többségük azonos módon készült: a védőfal rekeszes vagy rácsos faszerkezetből, és az ezt borító földsáncból állt, a falakat a várbelső felé lejtősen, kifelé azonban majdnem függőlegesen képezték ki. A közrezárt terület általában 2,5-5,5 hektár között mozgott, de például a soproni vár 8,7 hektárra terjedt ki. E várak gyakran épültek őskori telepek vagy római erődök maradványaira. Többségük Szent István által létrehozott vármegyék - a megye nevét is adó - székhelye volt: a megye igazgatási, bíráskodási, katonai, egyházi és egyben kereskedelmi központja. A vár - és a megye - élén a várispán állt, a várszervezet eltartása, valamint a katonáskodás a várnépek feladata volt, előljáróikat várjobbágyoknak hívták. A föld-fa szerkezetű ispáni várak a 13. század elejéig megőrizték egyeduralkodó helyzetüket, az ekkor bekövetkező nagyarányú társadalmi változások, valamint a várakkal szemben felmerülő új katonai igények azonban alig néhány évtized alatt, kevés kivételtől eltekinte, e várak elhagyásához, majd pusztulásához vezettek.