Bárányt szoptató Oroszlán

Jó másfél évtizedes írói vállalkozás: egy klasszikus értelemben felfogott család- és nemzedékregény-trilógia végére tesz pontot ez a mű. Címében, s jelképes igénnyel, a megelőző kötetek (Az elveszett bárány, illetőleg Budai Oroszlán) címeinek a fúzióját is végrehajtva, azt sugallja, hogy a szintézis, vagy ha tetszik, zárókő főhősének, s a főhős életében több-kevesebb szerepet játszó regényalakok körének az élettörténete, a második világháború és Buda ostromába torkolló "békeévek", majd az "oroszlán" - az ötvenes évek - után egy fokozatosan megenyhülő történelmi-társadalmi klímában ér nyugvópontra, amikor a valóságban, tehát "kint az életben" is kirajzolódott már annak a nemzedéknek a végső pályaképe, akikről - és akikért - ez a regényfolyam íródott. "A valóság: a múlt, míg a jelen: kényszer" - olvashatni a regény vége felé. Ez a megállapítás ebben az esetben nemcsak alkotáslélektani értelemben érvényes, hanem olyanformán is, hogy a regényben ábrázolt nemzedék valamennyi szereplője túljutott már élete és pályája delén, tehát olyan életkorba került, amikor a múlt, a megélt élet a maga sorsdöntő "hármasútjaival" és esetlegességeivel együtt természetes és kényszerű módon kerül rá arra a belső erkölcsi mérlegre, amelynek a mutatója jelzi minden egyes ember számára: mi volt, s mit ért az élete.