Mircea Ciobanu versei

Mircea Ciobanu mondandója lényegében ugyanaz, mint amit világszerte különböző eszközökkel fejeznek ki a költők: a XX. század diribdarabjaira hullt, fenyegető világát mutatja meg, szorongásról, a biológiai lét iszonyáról, veszélyeztetettségéről és védtelenségéről szól. De ahogy ezt teszi, egyedülálló. Megjelenítő képességét robusztus nyelvi hagyomány táplálja a szabad asszociációk áradása nagyon egyéni versvilágot épít, a kincses bizánci kultúrréteg hamujából a klasszikus idők provinciájának talán kopárabb, de frissebb és erőteljesebb látomásai támadnak fel, ősiségükben valami pogány vitalitással. Költészetében jelen vannak a szülőföld régi-új képei, bor- és viaszillatúan, a tenger és a tengerpart, mai s történelmi hullámverésével. Vízióinak nyers anyagisága, súlyos és eleven lírai nyelve szinte tapintható valósággal tölti meg a tulajdonképpen elvont verselemeket.

Tartalomjegyzék:
Torzó
Homokpad
Meghallottam
Emígyen magasodsz
Csend van az ég alatt
Fosztogatás
A fogyatkozás nevében
Ó, hirvivő
A víz és a kenyér
Páncél
Forgó mező
Ahová elment
Híd
Partok között
A nagy írnok
Tornyok
Az elveszett tartomány
A szél házai
Így mondottam
Mintegy álomban
Elégia
Az Ólomöntő
Ácháb volt a neve a szélnek
Ne szólj
Melisszosz
Nem most
Alkonyat
A szél krónikája
Anno Domini
Mircea Ciobanu (Lendvay Éva)