In memoriam Somogyi József

Emlékezésül. Mindnyájunknak vannak szerettei, akikre nap mint nap, sokszor nem is tudatosan, de emlékezünk. Ez a generációk egymásutánjának emberi sajátossága. Az emlékezés mindig fájdalmas, mert az élet törvényszerűségéből, halandóságunkból fakadóan a véglegesen lezárultat, a többször már meg nem ismételhetőt idézi. Ugyanakkor az emlékezés örömteli is, hiszen szellemünk működésének nagy adománya, amelynek révén újra átélhetjük az együtt töltött idő maradandó pillanatait, mindazt, ami az eltávozottból halhatatlan értékként él bennünk, amit egész életre szólóan ránk örökített, kijelölve azt az utat, amelyen végighaladva saját döntéseinket meghozzuk, azt a módot, ahogyan saját etikai mértékrendszerünk koordinátáit kijelöljük. Így minden emberben felmérhetetlen távolságokig vezet vissza az út, amelyen maga is jár.
Vannak emberek, akik esetében mindez fokozottan érvényes és igaz. Akik olyan pályán járták végig földi útjukat, amely sok emberhez kötötte őket, amely a hivatás és az elkötelezettség posztulátumát rótta rájuk. Ha ezen az úton nem jártak egyenesen, ha belső sugallataik nem voltak értékállóak, akkor az örökségük pusztító.