Egy árva tollal

Tizennyolcéves koromban tanár akartam lenni. Ösztönöm jó volt, szüleim még jobbak, megakadályozták tervemet. Tizenkilencéves koromban katona lettem és parancsnokom azt akarta, hogy katona maradjak. Ösztönöm itt is jól működött. Nem akartam. Hatéves korom óta verseket írtam. A világháború után elnéző barátok jóvoltából előfizetésben kis kötetkém jelent meg. A kötet megjelenését senki sem vette észre, csak én magam. Megállapítottam, hogy minden gimnazista verset ír. Én azonban akkor már egyetemi hallgató voltam és - abbahagytam a versírást. Közben: huszonötéves koromban szocialista lettem és életem külső folyása ez időtől kezdve már nem érdekes.
Az írás azonban a leggonoszabb fertőzés. A tudománytól - mielőtt megtudhattam volna, hogy van-e benne valami keresnivalóm - elvitt az élet, a költészettől a tehetséghiány. És mert írnom mégis kellett, publicista lettem. Tíz boldog és szép esztendőt töltöttem a Népszavánál, cikkeket, tanulmányokat írtam a Szocializmusba, külföldi folyóiratokba dolgoztam és igaz írói aszkézis nélkül örömömet leltem az írásban. A felszabadulás óta folytatom ezt a szenvedélyemet ott, ahol kérik és ott, ahol lehet.
Író barátaim írónak tartanak, én tudom, hogy kevesebb vagyok: publicista. Nincs bennem egy regényre vagy novellára való cselekmény. Mi van bennem mégis?
Tudom az alany és az állítmány egymáshoz kapcsolódásának nagy titkát. Ezt a titkot a magyar újságírásban alig tudják egy féltucatnyian.
Amit írtam, meggyőződésből írtam. Soha magánérdek, juttatás, ígéret mondanivalóimat nem befolyásolta. Tiszta maradtam, mint szegény ördög és amikor a véletlen feldobott, megmaradtam szegény ördögnek.
Szeretem a műveltséget és gyűlölöm a silányságot. Magyarul írok, nem vagyok purista, bátran használom az idegen szavakat, mert tudom, hogy mit jelentenek. Szenvedélyesen és túlzóan ítélek és meggyőződésem, hogy az írásban csak erkölcsi szenvedélynek, elfogult ízlésnek és túlzásnak van helye.
Szociáldemokrata vagyok. Hittel és meggyőződéssel vagyok az, fanatizmus és illuziók nélkül. A legtöbb, amit ezért a világnézetért tehetek, hogy egy-egy gondolatomat igyekszem világosan megformulázni. Tudom, hogy ez milyen kevés!
Az, hogy húsz év óta írt cikkeimből most gyüjteményt formálok, merő hiúság. Azt hiszem - nyilván csak én hiszem - hogy a napnak szánt írásokban mégis van valami maradandóbb.
És mert az alternativában: "írni vagy élni" én a rosszabbat, az életet választottam, körülbelül ez a kötet, amelyet e könyv sikeréhez képest rövidesen egy második követ - úgy látszik túl sokat írtam - helyettesíti a MŰVET, amellyel ezentúl most már biztosan adós maradok.
Még hozzá ez a kötet is eltorzult. A felszabadulás után írt cikkek először kerültek nyomdába, a felszabadulás előttieknek már alig jutott hely.
Kispolgár volt az apám, a mult század kultúrájának nagy tisztelője. A publicisztikát nagyon megvetette. Nem olvasta Karl Kraus-t, kedvencemet, de krausi értékelése volt erről a műfajrról. - Értékítéletét és erkölcsi aggodalmait én is átvettem és mégis - örömem és kielégülésem lett a publicisztika.
A fiú, aki az idő mulásával egyre bölcsebbnek, nagyobbnak és emberibbnek látja apja figuráját, idegen mezőkre került. Persze: közbeesik egy nemzedék, két világháború és az emberiség átformálódása. Onnan, tőle, mellőle indultam el és így - ahogy elfogódottan (és ennélfogva rosszul) érzékeltetni próbáltam - jutottam el idáig