Túl a rákbarakkon

A mű nőalakja valósággal újjászületik, miközben egyidejűleg küzd a halálos fenyegetéssel fölérő betegséggel és a megkésve megszerzett társadalmi szerep megőrzéséért. "Már-már nincs semmi abból, amiért mi éltünk. Amiért hallgattunk a hallgatás évtizedeiben. És várakoztunk. Minden-minden megváltozott. A világ sarkaiból fordult ki, anélkül, hogy ezt a mindenséget átjáró átalakulást látványos felfordulás előzte volna meg. Mindez észrevétlen történt. Ennek ellenére sem lett volna szabad azt mondanom, hogy itt már nincs miért élni. Pedig megtettem, naponta százszor, ezerszer. És most, mikor itt fetrengek valódi testi kínjaimban, nem jut eszembe egyetlen pillanatra sem, hogy be kellene fejeznem a földi pályámat. Hogy jobb volna megsürgetni a befejeződést, ha már így alakult. Az észveszejtő és a tűrőképességemet végsőkig próbára tevő rosszullétek alatt is csak egyetlen gondolat űz-hajt és tart meg egyben, fel kell innen tápászkodnom. Meg kell mutatnom, hogy meg lehet gyógyulni. Nem szabad veszítenem. Nem szabad alul maradnom. És tudom is; valahol ott van ez a tudás bennem, mélyre temetetten, de ott van, és üzen. Beszél hozzám valaki a tudattalanból merülve fel, és azt mondja, azt ismételgeti folyton, hogy ez még nem az, amivel be lehet végeződni." (Részlet)