Élet az ecetfák alatt

Mikor felejti el a felnőtt ember a gyerekkorát? Egykori nagy tűnődéseit, érzelmi feszültségét és heves megrázkódtatásait. Mint fogyó oxigénben a láng, úgy lobban egyet-egyet benne, s aztán egyszerre csak eltűnik. De van, akiben eleven marad. Egy-egy kivételes íróban, aki úgy őrzi magában (csak már megértve és átvilágítva), mint az éppen felnövő ifjú emberek. A tizenévesek, akik még éppen tudják.
Dallos Sándor ilyen kivételes író volt. Fel tudta ébreszteni magában azt az emlék-gyerekkort, amely örök veszteség, ha elfelejtjük. Feltámasztotta, magasra hevítette a felismeréseknek, meghatározó érzelmi kötődéseknek, a nagy vágyaknak, a gyerekszemek ámulatának ezt a gazdag világát, és elbeszéléseinek kivételesen mély tükrében elébünk tárta. Mint Móra Kincskereső kisködmönében a gyerekolvasók, úgy nézhetnek szembe a fiatalok ebben a mintegy klasszikus értékű gyűjteményben egy másik gyerekkorral, amely ugyan nem az övék, de magas művészi kifejezés révén olyan, mintha az övék is volna. Olyan közeli, olyan magával ragadó, annyira gyönyörködtető.