Arne - Solbakken Synnöve

Részlet a könyvből:

Két magas szikla között mély szakadék feküdt; a szakadékon át bővizű hegyi patak hömpölygött akadozva a sziklatörmelék és kőmező felett. Magasan és meredeken emelkedett mind a két oldal, az egyik teljesen kopár volt; lent, olyan közel a folyóhoz, hogy tavasszal és ősszel átcsaptak a habjai rajta, fiatal erdő állt csoportokban, de akár a magasba nézett, akár maga elé, mindenütt el volt zárva az útja.
- Hátha felöltöztetnénk ezt a sziklát? - mondta a borókafenyő a tölgynek, mely szomszédja volt. A tölgy lenézett, hogy meglássa, ki beszél; azután újra fölegyenesedett és hallgatott. A folyó olyan erővel iparkodott előre, hogy csupa fehér tajtékot vetett; az éjszaki szél beszorult a völgynyílásba és a szakadékok közt kezdett üvölteni; a kopár szikla fázva hajolt előre. - Hátha felöltöztetnénk ezt a sziklát? - mondta a boróka a fenyőnek a másik oldalon. - Erre bizony csak mi vállalkozhatunk, - felelt a fenyő, meg-megsímogatva szakállát és a nyírfára nézve: - Neked mi a véleményed? - de a nyírfa előbb aggodalmasan nézett végig a sziklán; olyan fenyegetően függött felette, hogy szinte elvette lélekzetét is. - Jó, öltöztessük fel hát, Isten nevében,- mondta a nyírfa és ha nem voltak is, csak hárman, mégis vállalkoztak a szikla felöltöztetésére. A boróka járt elől.
Mikor már egy darabon előre haladtak, találkoztak a hangával. A boróka el alkart mellette menni. - Neon, - mondta a fenyő, - vigyük magunkkal a hangát is. - És a hanga velük ment.