Auvron a legendák földje

Számtalanszor láttam leáldozóban a napot, vad hegyek tetejéről nézve, ahogy narancsszíne elenyészik a folyók verte habokban.Emlékszem a párás, hűvös hajnalokra, melyek madárricsajjal ébresztettek az erdők mélyén. És emlékszem a társaimra, akik teljessé tették az életemet a hoszzú kalandok során. Igaz barátok voltak ők, s lassan koptak el mellőlem, átadva helyüket a hallgatag magánynak. Oly hosszú időt töltöttem az úton, hogy amikor hazaérkeztem, üresnek éreztem az életemet. Hiányzott a messzeség, az izgalommal teljes várakozás, mely olyankor vett erőt rajtam, ha különösen nehéz kalandokba csöppentem, ám akkor ezek jelentették számomra az élet értelmét. Elmondhatom, hogy messzi tájakat bejártam, s birodalmak egész során át ismerték, s voltak akik félték nevem és tetteim. Most azonban egyedül maradtam. Hajlott korom szobámhoz köt, de az emlékek megaranyozzák a csendes napokat. S amikor a szoba kis ablakán át vad lódobogáat hallok, s messzeszálló, könnyed kacagást, én is elmosolyodok. Kalandozók! Az istenek vezéreljenek benneteket az utatokon, s legyen számotokra örök emlékezet!

K. Cagliostro O.