Mint Kosztolányi fái, úgy tartoztam az Üllői úthoz. A rosszakaróim azt mondhatták, úgy álldogál Albert a Fradi-pályán, mint az Üllői úti fák, csak azoknak nincs csípőn a kezük. Hát igen, valóban ott álldigáltam, még néha csípőn is volt a kezem, de két álldigálás között bemutattam néhány cselt, rúgtam néhány gólt, szereztem némi örömöt több százezer futballbarátnak. Nekem a Fradi-pálya jelentett mindent, én, a vidéki kissrác, ott lehettem-lettem valaki. Jó sorsom oda vezényelt, mert valahol fenn úgy döntöttek rólam, hogy a Ferencváros legyen az életem.
Örömök értek, csalódások - még vén fejjel is -, barátok hagytak el, de talán nem túlzás, ezrek jártak miattam meccsre. Ez volt a bázis, a futballanyaföld, ahová, mint a fel-feldobott kó, mindig visszahulltam. Számtalan cikket írtak rólam, sőt könyveket is - még talán jót is -, ám túl közel még soha senkit nem engedtem magamhoz. Most, negyven évvel az Aranylabda csodája után, elérkezettnek láttam az időt, hogy az eddigieknél többet mutassak meg magamból, életemből, jó meg rossz meccseimből, hajdani s mai ünnep- és hétköznapjaimból.
Remélem, nem lesz unalmas.
Albert Flórián
