Zenei ki mit főz? - Muzsikus szakácskönyv (Fekete-fehér és színes fotókkal, illusztrációkkal)

Előszó Azt persze mindenki tudja, hogy a zene és a szakácsművészet összetartozik valamiképpen. Tafelmusikról, asztali zenéről mindenki hallott, s nem titok az sem, hogy Rossini: főzött. De az ismereteknek ezzel szinte vége is szakad, arról már nem esik szó, hogy föltehetőleg sokkal mélyebbnek kell emez összefüggésnek lennie. De hogy is van ez? - hiszen bizonyítéknak mégsem lehet elegendő az, hogy sok zenész maga is szakács, vagy éppen csak az, hogy szeret jól enni. Mert ha csak ennyi volna, aligha lenne értelme ennek a könyvnek. Tudományos alapossággal eredni e kapcsolatok nyomába vajmi kevés jogcíme van a muzikológiának. Mert míg a zenetudománynak a zenéhez való viszonya - ha mibenléte nem tisztázott is egészen - legalábbis adott, hagyományosan többé-kevésbé elfogadott, addig a gasztronómiához való kapcsolatai ködpárába vesznek. Hugo Riemann és az olasz konyha, Aszafjev és a zöldségfelfújt: csupa megválaszolhatatlan kérdés. Halvány reménysugár, hogy mégis létezett - igaz: egyetlenegyszer, igaz: csak rövid ideig - egy tudományos társaság, a múlt század utolsó harmadában, Franciaországban, amely a gasztronómiának és a zenetudománynak hódolt, rendszeres összejövetelek alkalmával, ahol is csak arra ügyeltek kínosan: nehogy tizenhárman üljenek egy asztalnál. E társaság neve: La Fourchette musicale; szerencsés véletlen, hogy mókásan szinte szószerinti, mégsem pontos, ámde felettébb találó fordításként, akár Hangvillának lenne magyarítható.