Zarándoklás a panaszfalhoz - Párhuzamos életutak

Regényem címe utalást jelent vissza az időben, a történelem és az emberi lelkek valóságához, s ott folytatnom, ahol a Zokogó majom cselekményszálait elmetszettem, vagyis az ötvenes évek derekán. Amikor a napot gyakran elfödte egy-egy égig nyújtózó személy árnyéka. Eleinte ki akartam kerülni ezt a nehéz, ellentmondásos korszakot, de végül az a meggyőződés lendített át a töprengő tétlenségen, hogy az író nem lehet csupán a felhőtlen idők krónikása, mint ahogy a paraszt sem emeli fel az ekét ott, ahol a föld kemény, hanem még mélyebbre nyomja, egész testével-lelkével ránehezedik. Előző regényem hagyományosabb szerkezetét itt már nem tarthattam meg, hiszen egyre inkább látom, hogy manapság lehetetlen versenyre kelni az anyakönyvi hivatallal, hogy a mi időnkben katedrálisok helyett inkább csak egy-egy szerény haranglábat épít a regényíró. Engem elsősorban a hit, az emberi eszmény érdekelt, a reménylett dolgok valósága éppúgy, mint a látható életé, s vizsgálódás közben néhány kérdést tettem felazoknak, akiknek párhuzamos életútja a maga egyszeri s megismételhetetlen mivoltában példázza az állhatatosságot vagy az esendőséget.