Vörös kesztyű

A nagy korszak: úgy kezdődött el, hogy észre sem vettem. Egy kéz belök egy helyiségbe, amelyet nem látok. - Stai! Állj! - Valaki leveszi a szememről a vasszemüveget. Aztán a hátam mögött nagy robajjal bezárnak egy ajtót. Mozdulatlanul állok. Az ismeretlen felé vezető út célba ért." E mondatokkal kezdődik Eginald Schlattner önéletrajzi börtönregénye, a Vörös kesztyű. A kolozsvári egyetem huszonéves hidrológia-szakos hallgatóját '57 decemberében tartóztatta le a Securitate. Két évig tartó fogságának, eszmei útkeresésének történetét írta meg könyvében Schlattner. A végsőkig kiszolgáltatott, megkínzott fogoly a kihallgatások nyomán felidézi addigi életét a háború utáni Romániában, Erdélyben. Többek között ezek az emlékek azok, amelyek kiemelik Schlattner művét a rendszerváltás óta magyarul megjelent, hasonló témájú könyvek sorából. Nyelve barokkosan hömpölygő, egyszersmind ironikus. A szerző csepegteti az információt; történetfoszlányokból, anekdotikus mozzanatokból, mozaikkockákból építkezik. A mozaikdarabkákból lassan áll össze a nagyszabású, tarka mozaikkép. Izgalmas - és napjainkban sem tanulság nélkül való - korrajz kerekedik ki a szemünk előtt, nem csak az erdélyi szászok, de az egész multikulturális környezet mindennapjairól, az azt benépesítő emberekről - az egyetemi évfolyamtársakról, hóbortos, a múltban élő tantikról -, az erdélyi szellemi életről. A főhős/szerző életének szereplői filmszerűen poentírozott jelenetekben csetlenek-botlanak a történelem viharaiban. S velük együtt maga a szerző is: Schlattner kíméletlenül néz szembe múltjával, árulásaival, vállalható és vállalhatatlan kompromisszumaival. Megrendítő, mégis szórakoztató olvasmány ez a hiánypótló mű, amely a magyar olvasónak új oldaláról mutatja be Erdélyt. A könyv 2006-ban megjelent, Fejvesztett kakas c. regényének folytatása.