Mióta önmagamra és a köröttem feltárulkozó világra eszmélni kezdtem, mind tudatosabb lett bennem a vágy, egy belső kényszer, hogy mindezt, önmagam életem és világom, az anyag-szellem-tudat eme megvalósulását melynek szenvedő és kibontakoztató, hordozó alanya is voltam s vagyok egyszemélyben, az Idő-Térben, mint egyedit és megismételhetetlent megörökítsem. Tudom, életem nem beteljesült. Érzékelhetően, vitathatatlanul, nem történelmi súlyú. De van-e ilyen nagyság? Hiszen Krisztus, a megtestesült is csak misztikusan, morálisan Megváltó, csak végsőként győztes (Parusia). A többi nagy is elmúlt, történelmileg sokszor érthetetlenül eltörpült, devalválódott. Vanitatum vanitas et omnia vanitas. Minden csak hiúság-illúzió a végességben, a végtelenhez mérve. Mégis a vágyott s messze el nem ért Abszolút Eszmény koldusaként (Goethe: Mehr Licht!, Bartók: Kár hogy megrakott bőröndökkel megyek el szellemében) hiszem, hogy életem mégis magasabb rendű, nem átlagos, talán karizmatikus is, nemcsak egzotikus. Egyedi, mégis általános-emberi is, így hiszem megismertetni érdemes. Minden kétségem gyötrődésem és értelmetlennek tűnő keserves küzdésem ellenére. Talán így lesz értelme mégis, csak így lesz értelme. Ki kell mondanom, mint az örök Létnek az Igét. Bennem, köröttem, velem valósult meg és velem együtt remélem nem a demmibe, legalább a végtelen-történelmi-emberi-isteni-kiegyenlítődésbe merül. Mint pl. Nagy Lajos és Kassák A lázadó ember, illetve az Egy ember élete. Én tudom, csak így fogalmazhatok: Egy ember egykönyvű élete, vagy még pontosabban: Egy egykönyvű ember Baudelaire-t, Ottlikot stb. valamiképp mégis példázva. Ha meg sem próbálom örökíteni, mindez velem tűnik el, és mint sokan a hozzám hasonlón küszködők, az eredeti, méltó célba nem érők, magukban rekedve végképp elvesznek! Pedig bizonyosan a választottakhoz voltam hivatalos.
Mindaz amit döntően tudat alatt, folyamatosan, mintegy lelki-szellemi-biológiai énmagnómra felvettem, most, mint életemet feloldva megírom tudom nem a teljesség, csak a reménytelent óhajtó kísérlet. Tanúság mégis! Legalább nyomjelző curriculum vitae. A teljességet csúcsaiban mégiscsak sejtető, érintő. Én is, igaz más mértékkel, joggal elmondhatom Zrínyivel: Sors bona nihil aliud, azaz minden csak szerencse. Vagy Vergiliusszal: Amara fata haec tulerunt. A sors hozta így, a kegyetlen. Sorsunk a végzet-szerencse-vágy, s tán a tehetség szintézise! Rajta! Hátha még adatik idő, energia, lehetőség. Egy titkos erő-daimon írásra kényszerít, az ige kimondására! Nagyon remélem, nem torz-gigantománia és szánalmas grafománia, magamutogatás mindez, hanem egy klasszikus kontraszelekciós-áldozat bizonyítéka! Életem érték-rendkívüli sors volt, mégis. Legalább ez írás-vallomás által azzá lesz, azzá lehet. Ámen!
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
