Valahol a világban

A szélcsendes, szeptemberi késő éjszakán huszonkét férfi és egy szépasszony kelt át a kiszáradt folyamágyon a Kasgarból kelet felé, Akszuba vezető karavánúton. A tizenöt teherhordó keservesen küszködött előre a sziklák között; öszvéreiket és tevéiket vezették, a hátukon piszkos viharvert útiládák voltak. A folyóágy csaknem egy mérföld szélesen tátongott. Száraz volt, mint a csont. Minden egyes lépés nyomán apró porfelhő szállt el. Mégis, valami megtévesztő lágyság és szelídség ömlött el az egész tájon. A partot mind a két oldalon apró, fekete kavicsok borították - bazalt és obszdián-törmelék. Ezek a kavicsok felfogták a csillagok fényét és számtalan színben, sötétzölden, sötétbíborosan, rézszínűen, gyöngyszürkén verték vissza. A föld száraz volt, mint a csont. A por széthullott, mint a hamu: éppen olyan melegen - bár már régen elmúlt éjfél - és éppen olyan anyagtalanul. Lépéseik tökéletesen nesztelenül vesztek el. Egyetlen hang a nagy csendességben lélekzésüknek sürgető és szabálytalan lihegése és a szalmafonatos ládák zötyögése a tevék hátán. Végre elérték a túlsó partot. A tevék keservesen nyihogtak, miközben felkapaszkodtak a lejtőn, a türk teherhordók lopva káromkodtak.