Modern olasz szobrászat

A modern olasz szobrászat története számos olyan jelentős egyéniséget tart számon, akiknek a kulturális életben játszott szerepe és ízlése mentes maradt az avantgarde törekvésektől és inkább a 19. század stílusához kötődött mintsem a jövőhöz. (Nem kívánjuk itt hangsúlyozni azoknak a hasonlóságoknak és különségeknek együttes jelenlétét, melyek korunkat jellemzik, valamint azt, hogy a kulturának minden művésszel és irodalmárral számolnia kell ahhoz hogy valóban kultura legyen.) Az olasz szobrászat mai helyzetének vizsgálatánál mégis helyesebbnek látszik, ha a hozzánk nem annyira időben, hanem elgondolásait tekintve közelebb álló Medardo Rosso (1858-1928) sajátos impresszionizmusához nyúlunk vissza, Rosso-hoz, akit Giullaume Apollinaire Rodin halála után (1917) "a legnagyobb élő szobrász"-nak nevezett. Az a polémia, mely Rosso és Rodin között 1898-ban Franciaországban indult, mikor az olasz szobrász elvitatta Rodin-tól Balzac-szobrának befejezése után azt a kezdeményezést, hogy bevezette a szobrászatba az impresszionizmus szellemét (lásd "Rosso Medardo" címszó alatt a Nagy Larousse-ban), egy idő óta már véget ért. Edmond Claris kis könyve - "Az impresszionizmus a szobrászatban - Auguste Rodin és Medardo Rosso", Párizs, La Nouvelle Revue kiadása, 1902 - azonban még őrzi visszhangját, mikor ezt mondja: "Rodin ahhoz a ponthoz érkezett el, ahonnan Medardo Rosso elindult" (19. o.), "Jóval 1889 előtt, Rosso, aki ekkor még harminc éves sem volt, már a gyakorlatba vitte át elképzeléseit, az ő kezdeményező erőfeszítéseivel lépett ki diadalmasan a szobrászat a díszítőművészetek alárendeltségéből és lépett be az élet nagy művészeteinek magasabb szférájába." (61. o.)