Keresztúton

Ó, nem egyedül ő viszi nehéz keresztjét! Mindenki sajátját érzi a legsúlyosabbnak. Ahányszor kilépett a temető kapuján, és felnézett a girbe-görbe, kanyargó kis hegyi útra, ahol a régi düledező kis ház helyén modern, csinos villa épült, mindig eszébe jutott a februári este, amikor keresztútra ért, és letért az egyenes, nehéz útról. Ott hibázta el életét. És ahhoz a ponthoz nem érkezhet már soha vissza. Most már végig kell járnia a maga által választott utat, bármilyen hosszúra és járhatatlanra szabta is büntetésből az Isten. A húszas-harmincas évek népszerű írónőjének regényét - melyet számos nyelvre fordítottak le - 45 esztendő múltával ismét kézbe veheti az olvasó. - Részlet a könyvből: Az öreg, oszlopos óra szaporán ütötte a másik szobában a tizenegyet. Edit gyors, türelmetlen mozdulattal felrántotta az ablak szárnyát és hirtelen lendülettel kihajolt az ablakon. Lenn, a lármás józsefvárosi kis ucca népes forgatagában mindenkinek sietős volt az útja. Egy gyerkőc kalimpáló lábbal, nagyokat kurjantva és folyton csengetve siettette biciklijét. Mögötte szürkekendős, termetes kofa tolta izzadtan és lihegve gyümölcsökkel megrakott kézikocsiját. Karjukról tömött szatyrokat lógatva, szapora lépésekkel siettek haza a háziasszonyok, de tengernyi dolguk közepette sem állották meg, hogy egyik-másik kapu előtt ne verődjenek trécselő csoportokba s gyorsan meg ne beszéljék az eseménytelen, szürke napok és még szürkébb bérházak apró pletykáit. A másik oldalra most ment át egy szőke kis lány világos tavaszi kabátban. Karján nagy csomó aranyesőt cipelt. Folyékony aranyként ragyogó, hatalmas ágakat és a poros, piszkos, hangos kis uccába, az égnek meredt füstös, nagy bérházak közé egyszerre bevonult a tavasz.