Hexametert dobol ujjával...

"Azt gondolná az ember, hogy időmértékes verset írni amolyan matekozás, ahol folyamatosan számolni kell, meg méricskélni a verslábak hosszát, és ösztönös, belülről jövő, ihletett írás helyett mértani pontossággal kell megszerkeszteni a verssorokat. Pedig sokkal inkább valamiféle ihletett kirakósdi ez, ösztönös játék, semmint versmérnöki munka, azt gondolom. Nem sok élőbeszéd-közelibb klasszikus versforma van ugyanis, mint a magyar hexameter. Ha ösztönösen és belülről jönnek a verssorok, nem kell megerőszakolni a hosszú magánhangzókat, magától lesz meg a hat versláb, és magától lesz egészen véletlenül éppen tá-ti-ti, vagyis daktilus az ötödik. Valahogyan éppen így jön ki, és kész. Annak idején úgy éreztem, hogy egy statisztikakönyvet is át tudnék írni a matematika tudományához mérten tökéletesen pontos hexameterekbe vagy disztichonokba. És hányszor, de hányszor eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer egy szakácskönyvet írjak szép, magyar hexameterekben, ahol is a vörösboros marhapörkölt receptje valahogy így indulna: Hallgasd csak, hogy sercen az apró hagyma a zsíron, / s míg üvegesre pirítod, vágjad a paprikakockát..."