Emberek és szobrok

Milyen szép és káprázatos elmerülni egy élet elmékeiben, idézni a múltat, felajzani a fantáziánkat, mi is történik majd ezután? Van-e remény szebbre, jobbra, mielőtt eltűnünk a végtelen Ismeretlenben? Marad-e erőnk, nem leszünk-e betegek, kiszolgáltatottak, nyomorultak? Ilyenféle gondolatokkal foglalkozom és álmaimban felkeresem a múlt árnyait, hiszen a volt valóságok ma már csak átvonuló árnyképek az emlékek végtelen világában. Itt állok kis falum iskolája előtt. Ma már minden megváltozott. A kis virágos kert, a méhes, a csodás diófák - hova lettek? ... És csodálkozom, hogy én még megvagyok. Sétára indulok a domboldalon fekvő kis temető felé. De ez is csak emlék, mert most már nagy a temető, csak a fájdalom maradt ugyanaz. Hol vannak a síkos kis gyalogutak? A dúsan termő mezők? Vagy talán csak nekem tetszettek szebbnek? Igaz, a távolság a szemlélő előtt elmossa a göröngyöket. Nemsokára leérek a dombról, a távolban feltűnik az ősi egervári templomtorony. Mily szerettel és vágyakozva jártam oda édes szüleimmel. Az orgona búgása és a két szent, Sebestyén és Flórián színezett faszobra az oltáron megragadták képzeletemet. A tízéves gyermek elgondolkodott. Vágyak ébredtek bennem: de jó volna egyszer ilyet csinálni!