Elsodort nép

"Az Úr 1779-ik esztendejének egy esős őszi napja Dagö szigetén. Hideg szél fúj az észt szárazföld felől, a tenger sóhajt. A tiszttartó házából világosság szűrődik ki az ablakon, egyik-másik parasztkunyhóban szurokfáklya lobog, kutya vakkant a sötétben. Majd kihunynak a lángok, végül kialszik a fény a kántor kis kunyhójában is és az egész hohenholmi uradalom éjszakai pihenésre készül. Holnap ismét munkanap van. A sötét és agyagos úton két emberi árnyék imbolyog előre. Minden lépés után megállnak, néha megcsúsznak. Csavargók vagy haramiák? Isten legyen velünk ezekben a nehéz időkben! Az is lehet, hogy uradalmi halászok, - vagy a világító torony őrei. Nem. Toren gazda és Vessinglag - vajjon honnan jönnek ilyen későn? Elhaladnak a templomudvar mellett, azután tovább bandukolnak a sárban a földek felé. Egyikük sem szól és talán nem is gondolnak semmi különösre. Csak mennek csökönyösen, eső és szél ellen, előrehajolva, leszegett fejjel."