Egy hangszer voltam az Isten kezében - Pécsi Géza pályaképe

Néhány gondolat a Pécsi Géza zenepedagógus pályaképét bemutató könyv margójára A Kádár-rendszer ideológusai és a mai kor agykutatói alighanem kevés dologban értenének egyet, van azonban egy tétel, amelyben azonosságot lehet fölfedezni álláspontjukban: az érzelmi műveltség jótékonyan hat ki az értelmi tevékenységre, sőt, a fizikai munkavégzésre. Mindezt pártitkári nyelvre lefordítva évtizedek át valahogy így hangzott: ,,Emelni kell a munkásosztály általános műveltségi szintjét". Míg az agykutatók manapság a jobb és bal félteke kiegyenlített működésének jelentőségét hangsúlyozzák. Mint annyi más szocialista lózung, a fenti óhaj sem valósult meg. Évente ismétlődően mintegy negyedmillió iskolás számára véglegesen megszűnt a humán nevelés alapját képező zeneoktatás. Szakmunkástanulóknak és szakiskolásoknak ugyanis ez ,,nem járt". Pécsi Géza egész életét arra szentelte, hogy cselekvően bizonyítsa: a világhírű Kodály-módszer szülőhazájában egyetlen fiatalt sem szabad elzárni az intézményes zenei-művészeti nevelés jótékony hatásától. A magyar társadalom számtalan baját nem is ismernénk, ha az érzelmileg egyik legsérülékenyebb réteg, a középiskolás korosztály minden tagja valódi zenei élményekben részesülhetne. Az idén 84 éves pécsi zenepedagógus számos előkészített diákhangverseny-sorozata, tankönyvcsaládja és számtalan előadása iskolát teremtett Magyarországon. A könyv ezt a küzdelmes utat mutatja be, de felvázolja azt az ernyedetlen karitatív munkát is, amelyet Pécsi Géza az illegális Kolping mozgalom keretében és szellemében végzett - kiváltva ezzel a kádári diktatúra ,,hatalmasainak" haragját és nem egyszer az egyházi hierarchia értetlenségét is. Juhász Gyula szép sorát kölcsönvéve Pécsi Géza nem állít mást, mint hogy tehetségünket és küldetésünket - a ,,hangszer" anyagát és formáját - nem evilágról kapjuk. De rajtunk is múlik, hogyan szólal meg a hangszer - s hogy megszólal-e egyáltalán. Lectori Salutem! Havasi János