Minden valamirevaló történeti munka úgy szokott kezdődni, hogy: ,,Már a régi görögök is...", vagy úgy, hogy: ,,Már a rómaiak korában..." - és így tovább. A maga nemében ez a könyv is történeti munka, hiszen a művészeteket többnyire csak történetük során megismerve lehet megérteni; és ez a könyv is a rómaiak egyik - több mint kétezer éves, de ma is igaz - bölcsességével kezdődik (ráadásul eredeti, tehát latin nyelven).
Ars longa, vita brevis.
Vagyis - kissé szabad, de értelemhű fordításban - a művészet örök, az élet véges. És ez, ha meggondoljuk, igen elszomorító, ám ugyanakkor felemelő igazság is. Elszomorító, ha azt juttatja eszünkbe, hogy milyen nyavalyás porszemek vagyunk az idő sodrában; annak az időnek a sodrában, amelynek során olyan alkotások jöttek létre néhány száz, egy-két ezer, netán több tízezer évvel ezelőtt, amelyek még ma is megvannak, múzeumok féltett kincsei, vagy ha nem lehet múzeumba rekeszteni, akkor az emberiség örök kincsei azóta, hogy megszülettek. És itt gondolhatunk a néhány tízezer éves kőkori barlangrajzokra, a Willendorfi Vénuszra, az egyiptomi piramisokra éppúgy, mint a Mona Lisára, de akár Van Gogh Margaréták című festményére, vagy éppen arra a képre-szoborra-kancsóra, amelyet ezekben a napokban alkot valamelyik tehetséges kortársunk, és amely ha megéri, szerencséje lesz és az utókor olyannak ítéli, ugyancsak fennmaradhat évszázadokon, évezredeken át, esetleg múzeumba kerülhet, hogy majd késői korok szemlélői, értői és hozzáértői tanulmányozhassák, gyönyörködhessenek benne és elgondolkozzanak azon, hogy milyen igény, milyen akarat, milyen tehetség hozta létre az emberi szellemnek és a kéz intelligenciájának ezt a maga nemében egyedülálló és csodálatos produktumát.
Mert hiszen minden egyes mű, minden darab, minden műalkotás egy-egy csodálatos, öntörvényű világ, legyen bár irodalmi, képzőművészeti, zenei mű, vagy azok együttese (mint amilyen a film- és tévéművészet), létezzen bár pillanatnyi megragadhatóságában (mint egy vizuális mű), vagy időbeli kiterjedésében (mint egy zenei mű).
A művészet, akárhogyan nézzük is, mindenképpen történeti jellegű emberi produktum, s ezt a jellegét annak köszönheti, hogy kifejező eszközei mélyebben gyökereznek a kulturális fejlődés menetében, mint bármely más, kommunikációs eszközé (mert hiszen ne feledjük, hogy minden, amit az emberiség a maga történelme során létrehozott, egyfajta kommunikatív, tehát kapcsolatteremtő tevékenység). A legegyszerűbb használati tárgy, amely a saját igények kielégítésére született az ősemberi kultúrában, már az is alkalmas volt a kommunikációra. Arról nem szólva, amikor a létrehozott tárgyat már nem saját felhasználásra alkotta, hanem ajándéknak, rituális-vallási-felajánlási célra, netán (cserekereskedelem céljával. És ha még díszítette is (mert díszítette, ez törvényszerűnek mondható), akkor máris előállt az az állapot, amely az első műtárgyak kereskedelmének mondható.
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
